Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 1986. (Szombathely, 1986)

MŰHELY - Pete Györgyné: „Egy „virágozó asszony" Vas megyében. Beszprémy Józsefné népi iparművész portréja

Beszprémy Józsefné — a Vas megyei népművészeti mozgalomban résztvevők számára „Margit anyánk" — 1976-ban nyerte el a népi iparművész megtisztelő címét. 54 éves volt akkor, s hosszú munkás és eredményes életút állt már mögötte. A Rábaköz szülötteként — melynek hímzéskultúrája későbbi életét, művészeti tevékenységét meghatározta — 1922-ben, Csornán látta meg a napvilágot, olyan családban, melynek a hímzéssel, népművészettel nem volt semmi kapcsolata. Iskolai tanulmányai során találkozott először a népművészettel — Veszprém után Budapesten: az akkori híres egyik leánynevelő intézet növendékeként tanult meg hímezni (tantárgy volt) és ismerkedett a magyar népművészeti lokális stílusokkal, technikákkal, motívum- és mintakincscsel, viselettörténettel. Tanulmányai elvégzése után — annak rendje és módja szerint — férjhez ment, gyermekeket nevelt a II. világháború és az utána következő korszak nehéz, embertformáló, -.próbáló éveiben. Sárvárinak vallja magát, hisz 1950 óta él ott. Volt gondnok, szociális otthonban, dolgozott a sárvári művelődési házban, könyvtárban. Ezekben az években a család és a munka mellett bizony nem sok ideje jutott a hímzésre. Ám az ötvenes évek vége, 60^as évek eleje jelentős változást hozott életébe. Megyei népművészeti kiállítást rendeztek, s a felhívásra elküldte, még az iskolában készített munkáit. Az akkori megyei szakreferens, dr. Kővári Ferencné elragadtatással nyilatkozott róluk, és szakkör vezetésére kérte fel. Egy feltétellel vállalta: ha elméleti tudását felelevenítheti. így vett részt először 1962-ben a Népművelési Intézet által megrendezett országos továbbképzésen, melynek azóta is minden évben lelkes és aktív résztvevője. Hamarosan szakköröket vezetett Sárváron, és járta a járást biciklivel, fáradságot nem ismerve. A díszítőművészet egyre inkább szívügyévé vált. 1962-ben, az első tanfolyamon hallottak alapján tudatosodott benne, hogy szülőföldje hímzőkincse nincs feltárva, a tmúzeumofcban őrzött mintegy 30 ezer hímzés mustrája között ott lapulnak a — néhány éve megjelent Néprajzi Lexikonban is külön címszó alatt leírt — ún. régi dunántúli, vasi, illetve rábaközi hímzések ritka darabjai. Ekkor született meg benne az elhatározás: felkutatja, begyűjti és feldolgozza a magyar hímzéskultúrában is megkülönböztetett értékként nyilvántartott régi, XVIII. századi dunántúli textilkultúra emlékeit, s közreadja mai használatra alkalmas, mának szóló újrafogalmazásban. A mai népművész az eredeti művek tanulmányozása után, azok szerkezeti megoldásának, szemléletének felhasználásával a mai környezetbe illeszkedő, mai funkciójukat teljesítő műveket alkot — szellemiségüket, szemléletmódjukat, anyagukat megőrizve. Ezt tette ő is. Ere buzdította az országos továbbképzések egyik akkori szervezője Hegedűs Margit nyugalmazott textilmérnök is, aki felhívta figyelmét a múzeumi anyagokra. A legtöbb segítséget életében ezután is tőle kapta: „Ügy mehettem hozzá Budapesten a lakására, bármikor, mintha haza mentem volna." A továbbképzésekről mindig új ismeretanyagokkal, új mintákkal gazdagabban tért vissza a megyébe, hogy szakköröseinek továbbadhassa mindezeket. Közben megkezdte gyűjtőmunkáját, minden évben más-más múzeum anyagát ismerte meg, hogy a dunántúli szabadrajzú hímzéseket feldolgozhassa. Debrecenben kezdte a Déry Múzeumban, mert tudomására jutott, hogy a Déry-hagyatékban nagyon sok dunántúli hímzést őriznek. Majd Veszprém következett, s így tovább: a mosonmagyaróvári múzeum textilgyűjteményét éppúgy megismerte, mint a soproni, az esztergomi Keresztény Múzeum textilkincseit, de a csornai, kapuvári, vagy akár a Néprajzi Múzeum idevonatkozó anyagát. „Határtalan türelemmel, alázattal és kiváló szakmai felkészültséggel közelít minden egyes darabhoz. Minden darab egy rejtély, amit meg kell oldani, s egy lehe32