Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 1985. (Szombathely, 1985)

IN MEMORIAM - Ambrus Lajos: Rózsa Béla (1936—1985)

teményes könyvét és kísérletező kedvének örömet szerzett Böröczky Mihály verskötetének összeállítása. Magától értetődő természetességgel tudta: nem a lokális szempontok kritikátlan érvényesítésével lehet művészetet és tudományt teremteni; az egyetemest, sőt, a legegyetemesebbet kell számonkérni a szűkebb pátria teljesítményeitől. Ennek jegyében szólt hozzá a Babits-filológiához, írt a Körmendi-Kódexről, kutatta fel a Berzsenyi-kortárs Hegedűs István verses önéletrajzát, Csepr'egi János kivándorlási naplóját, a büki születésű Csonka Gyula háborús feljegyzéseit. És tudósított könyvheti eseményekről, író-olvasó találkozókat szervezett, előadást tartott, szerkesztette a Vasi Propagandistát, feldolgozta a „szombathelyi politikai fogház balladáját", harcolt a nemescsói költő, Bakó József elismertetéséért, bemutatott, köszöntött és kritizált, örült, Gazdag Erzsi József Attila-díjának, — valakinek sikere van a „vasi gránicon". És számba vette a könyveket; írt Weöres Sándorról, Takáts Gyuláról, Cs. Nagy Istvánról, Pozsgay Zoltánról, Kuntár Lajosról, befutottakról és pályakezdőkről, a Vasi Szemléről és az Eletünkről. Különutat járt, filológusként, a képzőművészetben: kiállításokat rendezett, jeles festők műtermeit járta, s képszerkesztőként is elsőrangút alkotott. És Mikszáth tollára való ember volt. Azokból a kevesekből, akiknek társaságában érezhetővé válik a belső szabadság derűje és békéje; (ön)ironikus anekdotái a világban való jelenlétét — számomra — mindennél erősebben jelezték. Találkozásainak története írókkal-művészekkel, akikhez tisztelet és barátság fűzte: Tamási Áron és Füst Milán, Féja Géza és Veres Péter, Déry Tibor, Simon István, Weöres Sándor, Takáts Gyula, Tersánszky Józsi Jenő, Kolozsvári Grandpierre Emil, Sánta Ferenc . . . Levelezései, sikerei, csalódásai. És családja. A korán meghalt petőmihályfai kántor-tanító, az apa, a Mester úr; édesanyja, akihez még több ezer kilométerről jött barátait is elvitte; nem találkoztam még olyan emberrel, akinek ennyit jelentett volna a szülő—feleség—gyerek szentháromsága. Szerettem kitárulkozásait, még a keserűeket is; ma már egyre kevesebb a tiszta szó. Nyoma sem volt benne az önsajnálatnak vagy a rátarti nagyotmondásnak, történeteiben túlnyomórészt ő maradt a vesztes fél. De menynyire nemcsak jeles férfiakkal esett dolgai izgatták! Számon tartott minden arra érdemest, Petőmihályfától Kissomlyóig; pontosan ismerte városát a kefekötőtől a püspökig. Gesztusaival tanított. Utolsó éveiben keveset írt, munkaerejét felemésztette a napi robot és betegsége. Gyakran szívére nyomta a kezét. Tervezte, elviszi barátait szülőfalujába, megismertetni a gyermekkor színtereit, élő és holt tanúit. Tervezte, néhány hétre ott marad, meditálni, életről-halálról. Ez az utazás immár végleg elmaradt, s csak a magunk veszteségét sajnálhatjuk, hogy nem tarthatunk vele többé földi útjain. Ambrus Lajos 59