Határon innen, határon túl; Tanulmányok Tilcsik György 60. születésnapjára (Szombathely, 2012)

Mezey Barna: Hóhérmunka. A tortúrától a gyógyításig. – A hóhérok feladatai a 15–18. század városi társadalmában

alacsonyabb rendűsége miatt. A végrehajtás körüli mészárlást jelzi a már hivatkozott Blutrichter, vérbíró, továbbá a Blutscherge, vérpribék, a Blutvogt, vérispán használata.39 Else Angstmann alapos kutatásai nyomán, a német nyelvterületen több mint 120 megnevezését gyűjtötte egybe a hóhérnak. Ezek az elnevezések részben tulajdonnevek, amelyek általánossá és divatossá váltak a hőhérdinasztiákban és céhekben, részben pedig a bakó tevékenységére visszautaló, többnyire igékből képzett nevek. Ilyenek voltak például a Meister Abkürzer (megrövidítő' mester) Meister Töter (gyilkoló mester), Tallmann (akasztó ember), Meister Dieher (lefejező mester), Schürpfer (szeletelő).40

A KÍNVALLATÁS MESTERE

A hóhér munkája lényegében hivatása kezdetétől nemcsak a büntetés-végrehajtáshoz kötődött. Munkájának főállássá növekedése és ezzel együtt becstelen karakterének kialakulása a büntető perrendtartás egyidejű átalakulásával, az inkvizitórius eljárási forma kialakulásával is összefüggésben állott.

Az európai jogtörténelem kezdetén, a koraközépkorban a per évszázadokig az ősi társadalomból megörökölt keretek között zajlott, amelynek középpontjában a valóság feltárása helyett a konfliktus megoldása állott. A germán társadalmakból átvett procesz- szus modellje a társadalmi összeütközések lehető kiegyenlítését célozta, a megbékítést próbálta közvetíteni. Jellemzőbb volt a felek kompromisszumra késztetése, mint hatalmi szóval történő büntetése. Ebben a képletben a bizonyítás a felekre, sértettre és sértőre hárult, súlyosabb esetben a bíró az Úrhoz fordult és istenítéletet kért. Állítások álltak egymással szemben. A felperes, aki a sértés tényét állította, igazáról, vagyis az alperes bűnösségéről akarta meggyőzni a bírót. Az alperes fordítva: megkérdőjelezte a vádat indító kereset helyénvalóságát. Hiába hiányoztak a bizonyítási eszközök, a bírónak ítéletet kellett mondania. Talán okkal tapasztalható, hogy a bíróságok előszeretettel alkalmazták a „barbár” korszakból származó, de évszázadokig a keresztény egyház által is hitelesnek elismert istenítéleteket. A IV. lateráni zsinat döntésének megfelelően az egyház a 13. század elején fölhagyott a közreműködéssel. Ezzel a döntéssel tragikus helyzetbe sodorta a bírákat, s egyben forradalmasította a büntető peres eljárást.

A bíró, megfosztva isteni támaszától, egyedül maradt kételyeivel és a valóság feltárásának kényszerével. Meg kellett tehát lelnie azokat a módszereket és eszközöket, amelyek segítségével közelebb juthatott az igazsághoz, megerősíthette belső meggyőződését. Ennek lett eredménye a nyomozóelvű (vagy inquisitorius) eljárás életre hívása, amely a tények és megtörtént események felderítésére helyezte a hangsúlyt. Mivel a technikai bizonyítás eszközrendszere még nem alakulhatott ki, két biztosnak látszó forrás állt csupán a bírák előtt. A tanúk és a vádlott, mint az események fő ismerői. A bírók bizonyítási igényeinek egyik eredménye lett az érdemi tanúbizonyítás kialakítása a korábbi eskütársi rendszerrel szemben. A vádlott pedig nyilván valamiféle alappal került az eljárás figyelemkörébe. S ki ismerné jobban a megtörténteket, mint a valódi elkövető? Ha ő a tettes, rá kell bírni beismerő vallomásra, s akkor megnyugtató módon meghozható az ítélet. „A bizonyítékok királynője” (a vádlott beismerése), amelyet

39 Angstmann, 1928. 6. p.

40 Angstmann, 1928. 4-59. p.