Határon innen, határon túl; Tanulmányok Tilcsik György 60. születésnapjára (Szombathely, 2012)

Göncz László: Szlepecz János (1872–1936). – Muraszombat nagytekintélyű esperesplébánosa

ez nehézséget jelentett, mert neki kellett dönteni abban, hogy az egyházi tevékenység során melyik írásmódot használják. Mikes - a későbbi, néha még ma is hangoztatott, egyoldalúan elmarasztaló véleménnyel ellentétben, hogy a magyar egyházi és hatósági szervek minden esetben magyarosítottak - nem kívánt alaptalanul döntést hozni. Az 1916. május 12-ei keltezésű levélben közölte Szlepeczcel, hogy a szlovénok lakta területről - ugyanis a Muraszombati járás területének döntő' többsége abszolút vagy jelentős mértékben szlovénok lakta vidék volt - ismételten megkeresték azzal a kéréssel, hogy rendelje el a régebben használt helyesírást, azaz a magyar betűrendszerrel írott nyelvjárást. A megyéspüspök e feladatot nem akarta szakszerűtlenül elvégezni, ezért felkérte Szlepeczet, hogy helyismerete alapján ismertesse vele a véleményét. Arra is kérte alárendeltjét, hogy az egyik vagy a másik megoldást alátámasztó érveket, szempontokat is ismertesse vele, valamint küldjön nyomtatványokat mindkét verzióról. Az utóbbira szerinte azért volt szüksége, mert - amint írta - „abban az esetben, ha magam nem látnék tisztán a dologban, hivatott nyelvészek véleményét kikérhessem”. A püspöki levél egyértelműen tükrözi, hogy az illetékes egyházi hatóság megfontoltan, szakmai érveket is igénybe véve, és nem tendenciózus magyarosító törekvéstől vezérelve kívánt dönteni.

Szlepecz válasza 3 nappal későbbi keltezéssel íródott. Vitathatatlan, hogy levelében az esperesplébános a magyar állam akkor aktuális érdekei szempontjából viszonyult a kérdéshez, amit - a későbbi fejlemények ismeretében - utólag fel lehet ugyan róni neki, azonban kevésbé vitatható, hogy akkoriban - és nemegyszer manapság is - valamennyi közép-kelet európai nemzeti közegben hasonló magatartásformával találkozunk. Ebben a „tanácsadói” szerepben Szlepecz - objektíve - elégé ellentmondásosan cselekedett, mert egyrészt nem ismerte (vagy ismerhette) fel, hogy a hivatalos szlovén nyelv akkoriban már elégé általánosan elfogadott státusban volt a szlovénok lakta régiókban, ezért, aligha volt taktikus használatát akadályozni. A korabeli Magyarországon, és ezt manapság csak kevesen hangoztatják (leginkább csak a negatív példákat), az Eötvös-féle törvények szellemében, a nemzetiségek nyelvhasználatát törvényesen alig akadályozták. A gyakorlatban sem volt sokkal eltérőbb a helyzet, hiszen a kisebbségek nyelvhasználatának tendenciózus akadályozását felsőbb szintről úgyszintén alig befolyásolták. Mikes püspök idézett levele is erre utal.

Szlepecz érvelésének másik szempontja egyértelműen arra utal, hogy szerette a Mura folyó mentén élő szlovén közösség nyelvjárását, amelyet ő is beszélt, ezért ragaszkodásának egyik oka bizonyára ebből fakadt. Vitathatatlan, hogy ő a korabeli helyzetben a Mura menti szlovénok társadalmi felzárkózását, akár saját anyanyelvűk gyengítése árán is, kizárólag a magyar nyelv és kultúra magasabb szintű elsajátításában látta. Ennek köszönhető, hogy a püspöknek címzett levélben a szlovén nyelvjárásról - bár nagyon kedvelte azt, a legtöbb prédikációja is azon hangzott el - meglehetősen elmarasztalóan szólt. Mentségére szolgálhat, hogy 1916-ban még reálisan aligha feltételezte senki a későbbi impériumváltást, és azt a tényt, hogy néhány esztendő múlva a Muraszombati Plébánia területén a szlovén lesz a hivatalos nyelv. Ennek tudatában is szükséges megjegyezni, hogy érvelése az idézett tárgykörben a magyar állami egység megőrzése szempontjából egyre jobban kiéleződő nemzetiségi villongások kontextusában értelmezendő. Nem másodlagos szempont, hogy akkoriban a Mura men139