Batthyány Lajos emlékezete (Szombathely, 2000)

Csorba László: Előszó

ELOSZO „Most és mindörökké" „A család legerőteljesebb egyénisége apai nagyanyám, Zichy Kardin grófnő volt ... - olvashatjuk Károlyi Mihály grófnak, az 1918-ban kikiáltott magyar köztársaság elnökének emlékirataiban. - Ennek az asszonynak mély seb volt a szívében, az táplálta egy életen át tartó gyűlöletét Ferenc József császár iránt. Sógorát, Batthyány Lajost, az első alkotmányos magyar miniszterelnököt gyászolta, akit a császár kivégeztetett. Batthyányi 1849-ben a mi Egyetem utcai házunkban tartóztatták le. Ártatlansága tudatában nem volt hajlandó elmenekülni, amikor a császári csapatok bevonultak a fővárosba. Fia, Elemér megmutatta nekem azt a tőrt, amellyel súlyos sebet ejtett a nyakán, hogy ne tudják felakasztani. Haldokolva vitték a vesztőhelyre és agyonlőtték. A tőrt nagyanyám küldte neki, az ő gyermekeinek nevelője, egy francia abbé csempészte Batthyány cellájába a kenyérbe sütött, éles kis szerszámot, amelynek nyelén Ádámot, Évát és a kígyót ábrázoló finom mívű plasztika volt, és ez a bevésett, mély értelmű jelmondat: Ora et Semper." Az asszonynak minden oka megvolt a gyűlöletre, hiszen a rokoninál is erősebb érzelmi szálak kötötték daliás sógorához. A félig olasz, félig latin szöveg azt jelenti: „Most és mindörökké!" A század eső felének titkos itáliai nemzeti mozgalma, a Giuseppe Mazzini vezette Giovine Italia ugyanezt a jelszót használta, így könnyen lehet, hogy a szép toUkést Batthyány valamelyik olasz útján, talán Velencében vásárolta. A Károlyi-családban elevenen fennmaradt hagyomány erejére utal, hogy Mihály gróf „bohó ifjúkorában", Ceylonban a karjára tetováltatta ezeket a szavakat. A tőr becsempészéséről azonban a fenti elbeszéléstől eltérő történetet őriztek meg Zichy Antónia grófnőnek, Batthyány özvegyének emlékiratai. Amikor 1849. október 5én a pesti Újépületben - a mai Szabadság tér helyén egykor állott hatalmas hadiszertár- és laktanyaépületben - a fogoly exminiszterelnök megtudta, hogy minden józan várakozás ellenére halálra ítélték, feleségétől kért lelki vigasztalót utolsó óráira. „Eg} szúrást éreztem szívemben - idézte fel gyermekei számára az özvegy azokat az ólomnehéz pillanatokat; - a szegény csak olyan papot kíván, kit én küldök; eszembe jutottak azon szavak, melyeket Lajos egy nappal előbb nekem mondott; ti. hogy azon esetbe, ha halálra volna ítélve, mérget szerezzek neki, mert nem akar mások kezei által meghalni, és nem akarja, hogy halála által még örvendetes látványt is szerezzen némelyeknek ... A gyógyszertárakban [azonban] több hete szigorúan meg volt tiltva mindennemű méreg eladása ... Egyszer csak jött hozzám Szapáry Antal, és megkérdezett, hogy van-e Lajosnak mérge? azt mondta: »remélem, hogy van ... énaző helyében hálás volnék annak, ki keresztül szúrná szívemet, ha legjobb barátom volna is, sőt egy ilyentől várnám azt...« Ezek a szavak döntően hatottak rám - folytatja a drámai pillanatok felidézését a grófné; - ... elhatároztam magamat azon pap által kis tőrömet elküldeni, azon esetben, hamar engem nem eresztenek hozzá. De hát hála az égnek, kérésem meg is hallgattatott, [noha csupán az Újépület] folyosóján tudtam meg nagy szomorúságomra, ... hogy az egész találkozás csak 5 perczig tarthat... Egy gyilkosnak, - rablónak meg van engedve, hogy utolsó óráit családjával töltse, de neki megtagadtatott azon vigasztalás, gyermekeit halála &s 7 «&