Személyes idő, történelmi idő - Rendi társadalom, polgári társadalom 17. (Szombathely, 2006)

Kövér György: Előszó

8 Személyes idő - történelmi idő Kövér György A történetiség szűken kronológiai nézőpontján túl vajon mi mit tudunk hozzáadni a történeti időképzetek vizsgálatához? Tudjuk, hogy a történetfilozófiát - és a teológiát - régóta intenzíven érdekelte nemcsak a bibliai hét nap, a hét bő és hét szűk esztendő körforgása, vagy a pontszerű, folyamatos, vagy ritmusos idő, hanem magának a nagybetűs Történelemnek a vége (célja, értelme). Hogy van-e? De vajon adunk mi érdemben a történetfilozófiára? Eközben a laikus közvélemény - és a bulvársajtó - elemi érdeklődéssel fordul minden felé, ami az általunk szokásszerüen használt időfelfogást megbolygatja: legyen szó akár egynémely évszázadok eltüntetéséről - kitalálttá nyilvánításáról -, vagy a történelem végéről, a posthistoire-ról. Elintézzük a dolgot azzal, hogy sarlatánságnak nyilvánítjuk az ügyet, pedig lehet, hogy csak arról van szó: időélményeinkhez, időképzeteink szükségleteihez képest nem elég gazdag az a kínálat, amelyet a történész és Történelme nyújt az évszámok közé szorított lineáris kronológia, illetve az ún. makrotörténelem korszakolása révén. Talán az Annales koncepciója a hosszú időtartamokról („longue durée") hozhatott változást a társ(adalom)tudományok számára.

6 De hány fényévre vagyunk manapság is a hosszú időtartamoktól, vagy akár a ciklikus időszemlélettőr? A történetírásban közben olyan újabb irányzatok, forrásrögzítési és kezelési technikák, módszerek jelentek meg, amelyek középpontba kell, hogy állítsák a történeti időkezelés kérdéseit. Nem érhetjük be avval, hogy darabokra tördeljük az időt, vagy éppen mütétileg leválasztjuk egymásról a különböző idősíkokat (mint egy 20. századi regényben szokás Proust óta). Mégis, mintha valami hasonló történne velünk. A nyomás, hogy ezekkel a jelenségekkel foglalkozzunk, két irányból nehezedik ránk. Egyfelől döbbenten tapasztaljuk, hogy rég a történelmi süllyesztőben levőnek hitt eszmék, formák, sztereotípiák támadnak fel „tetszhalott" állapotukból, és bizony a történetírásban is felütik a fejüket. Másfelől a hagyományos történetírással szemben sokasodnak a posztmodern kihívások, amelyekben mindaz, amit a jelen és múlt viszonyáról, a történész és az általa alkotott történelem kapcsolatáról szilárdan hittünk és hirdettünk, megkérdőjeleződik azáltal, hogy a mű, a Történelem puszta konstrukcióvá nyilváníttatik. Elmosódni látszik a határ faktum és fikció között, miközben egy történész legbelül mindig is tudja, hogy az ún. tények (re)konstrukciójához szükségeltetik némi képzelet. Közben tömegesen kerültek a történész látókörébe - és interjú formájában készülnek - olyan orális, audiovizuális források, amelyek elemzésekor már nem használhatók automatikusan a hagyományos forráskritika aranyszabályai - hogy amit három forrás állít, az már tudvalevően úgy is volt -, hanem szükségképpen átkerül a hangsúly a személyes történelemre. Nem az ahogy volt, hanem az ahogy megéltük történelmére. Konferenciánk a történetírással szembeni kihívásokra reagálva abban az értelemben kívánt korszerű lenni, hogy megpróbált szembenézni a személyes és 6 Magyarul: Braudel, Fernand: A világ ideje. Részlet Anyagi civilizáció, gazdaság és kapitalizmus a XV-XV1II. században. 3. köt. = Világtörténet, 1980. 4. sz. 3-70. p. 7 Kövér György: Korszakolás és korszaktudat. A 19. századi periodizáció kérdései a társadalomtörténetben. In: Uö: A felhalmozás íve. Társadalom- és gazdaságtörténeti tanulmányok. Bp., 2002. 351-360. p. (Nagyítás. Szociológiai könyvek; 43.)