Személyes idő, történelmi idő - Rendi társadalom, polgári társadalom 17. (Szombathely, 2006)
A „BOLDOG BÉKEIDŐKTŐL" AZ „ÁTKOSOKIG": KORSZAKKÉPZÉS A MAKROTÖRTÉNELEMBEN, ILLETVE A MEMOÁROKBAN ÉS AZ ORAL HISTORYBAN - Szabó Csaba: A múló idő, a távlat és az empátia. A fiatal Miklós Imre interjúk és dokumentumok tükrében
266 Személyes idő - történelmi idő Szabó Csaba jom, én meg szégyelltem volna elmondani, hogy mi történt. Úgy éreztem, hogy minden összedőlt, a teljes kilátástalanság uralkodott el rajtam. Nem az volt a baj, hogy miből fogok élni, mit fogok csinálni, nem egzisztenciális problémáim voltak, hanem a dolog erkölcsi része, a szégyen, a megaláztatás gyötört. Azt sem tudom, rajtam kívül kiket és hány embert zártak ki. Mikor meghallottam a nevem, s szavaztak rólam, kiborulva elhagytam a helyiséget." A pártból való kizárását valódi tragédiaként élte meg. A gyermek szégyene működött benne, amikor valami vétségért megalázzák. Úgy érezhette, hogy megszakadt mindaz, ami fontos volt számára, amiben hitt. Ugyanez a tragédia még egyszer előfordult életében, mégpedig 1956-ban. Visszakerült kalauznak a BSZKRT-hoz. Többen is közbenjártak érdekében, és így 1949 márciusában sikerült törölni a kizárási határozatot: elismerték 1946 októberétől való folyamatos párttagságát. A rehabilitálás után ismét függetlenített munkatársként került vissza a MINSZ-SZIT budapesti bizottságába, mint alosztályvezető. 1950 nyarán a DISZ alakuló kongresszusán küldöttként vett részt: „A DISZ-kongresszus hangulata olyan volt, amihez hasonlóra azóta sem emlékszem. Tomboló, túlfűtött hangulat volt, sokan még sírtak is. Mély nyomot hagyott bennem. Akkor úgy érezték a fiatalok, hogy végre a Komszomolhoz hasonló szervezet lesz nálunk is; az volt számunkra a minta, a példakép. Tiszta szívvel, egekig csapó lelkesedéssel alakult meg a Dolgozó Ifjúság Szövetsége, a DISZ" A párt politikájával minden tekintetben azonosult. Három eseményt emelt ki, amelyek a többinél jobban foglalkoztatták: a Tito-ügyet 1948-ban hamar lezárta, egyáltalán nem voltak fenntartásai. A Rajk-perrel kapcsolatban azonban elbizonytalanodott, és bár nem kérdőjelezte meg a párt politikáját, az eljárás jogosságát, nem mert és nem tudott megfogalmazni kételyeket, de kimondatlanul úgy érezte, hogy nem fér bele a Rajkról kialakított képbe az, amivel vádolták. Később még egy alkalommal érezte ezt a bizonytalanságot. 1951-ben, amikor Kádár János képét kellett kivenni a május elsejei felvonuláson a vezetők képei közül. Kritika nélkül elfogadta azonban a párt véleményét, mint ahogyan kritika nélkül továbbadta a párt aktuális válaszait a munkásoknak, akik problémáikkal megkeresték: „Az üzemekből eljutottak hozzánk, a DISZ bizottságokhoz a normarendezés, békekölcsön-jegyzés körüli panaszok, kifogások; csak nekünk meg kellett magyaráznunk, hogy nincs igazuk. Meg is magyaráztuk annak rendjemódja szerint. Én meg voltam győződve róla, hogy ez így helyes. Az én feleségem sógora vasmunkás volt, nálam sokkal idősebb. Vele vitatkoztam sokat. Én voltam a jobb vitatkozó, de nem nekem volt igazam. De mégis bebizonyítottam, hogy nekem van igazam; azóta is szégyellem. Leültünk papírral a kezünkben. Én jobban tudtam írni, számolni, rakosgatni a dolgokat, teljes szent meggyőződéssel. És bebizonyítottam, hogy rosszul látja a dolgokat. Nem hiszem, hogy elhitte nekem, de nem tudott mit csinálni.'''' Mégis hiába a lelkes, párthü magatartás, 1951 tavaszán eltanácsolták az ifjúsági mozgalomtól, mint „nem tiszta" egyént. Éppen jókor jött neki, hogy behívták katonának néhány hónapra. Leszerelése után, 1951 augusztusában munkanél-