Személyes idő, történelmi idő - Rendi társadalom, polgári társadalom 17. (Szombathely, 2006)

A FORRÁSOK BELSŐ IDŐSÍKJA ÉS A TÖRTÉNÉSZ PERSPEKTÍVÁJA - Orsi Julianna: Időmeghatározás a paraszti emlékezetben, 18. századi tanúvallomások alapján

Időmeghatározás a paraszti emlékezetben, 18. századi tanúvallomások alapján 149 adósság letelik, ha a házat senki ki nem bérelné is, maga öt forintjával esztendőnként annak árendáját befizeti, sőt módja lévén benne, azon lészen, hogy minél hamarabb ezen adósságot lefizethesse, és a káross gazdaságokat kielégíthesse'". így is történt, és 1804-ben az özvegy azt jelentette a bírónak, hogy „házam árát imé fel hoztam bíró uramhoz, olly véggel, hogy ennek felvételére és a háznak vissza botsájtására, mégpedig az 1638-dik 29 ar[ticu]lus értelme szerén f" joga van. A túrkevei Sánta János 1800-ban Herczeg Pétertől vett egy darab földet, ám azt évek múlva az eredeti tulajdonos vissza kívánta perelni. A per során a kiküldött bizottmány a szőlőszomszédokat is megkérdezte, akik úgy nyilatkoztak, hogy „ezen Régi Kabai Kertben lévő szőllö ez idő szerént sokkal jobb most mint eladatásakor."

21 Sánta János özvegye szerint öt éven keresztül férje szüntelenül javította, kapálta a szőlőt. 1805-ben az özvegy az alábbi kikötéssel állt el a további pereskedéstől: „a mindnnapi praxisbul, melly már itt törvénnyé vált, úgy tudom, hogy minden zálogos visszabocsájtásoknak ősszel vagyon ideje, mikor már a gyümölcs aföldbül kikerült.'" A 18. és 19. századi jászkunsági pereket tanulmányozva azt tapasztalhatjuk, hogy az özvegy és a mostohafiai között voltak a leggyakoribbak a pereskedések. Werbőczy Tripartitumára és a Hármas Kerületben dívó szokásokra egyaránt hivatkoznak, hogy megtarthassák a földtulajdont. A pereskedők másik csoportját a leányági örökösök alkották a 19. században. Az 1840-es években a leányági örökösök utódai a Jászkunságban is követelni kezdték az országos törvények alapján a földet, de ezt ekkor még éppen a partikuláris törvényre -jászkun törvények hivatkozva nem kapták meg. ÖSSZEGZÉS A 18. és a 19. századi bíráskodási gyakorlatot elemezve láthatjuk, hogy annak során a 16. századi jogkönyvre éppúgy hivatkoztak, mint a 18. századi szokásjogra. A 18. századi tanúk előző évszázadról szóló elbeszélését hitelesnek fogadták el, amely a háborús idők hiányzó írásbeliségét pótolta. Az idős emberek tanúvallomásaikban visszaemlékeztek a gyermekkorukban történt eseményekre, sőt hivatkoztak apjuk, nagyapjuk elbeszélésére is. így akár egy évszázadot is hitelesítettek vallomásaikkal. A vallomások így lehettek okiratpótló vagy kiegészítő igazolások. A családok által megőrzött iratok pedig segítették az emlékezetet. A szájhagyományban és a hivatalos családtörténeti dokumentumokban egymást erősítve a 20. századig így élt együtt a jelen a múlttal, az emlékezés, a hivatkozás, a bizonyítás eszközeit felhasználva. 19 JNSZML Túrkeve iratai, 1804. capsa B. fasc. 1. nr. 14. 20 Uo. 21 JNSZML Túrkeve iratai, 1805. capsa B. fasc. 1. nr. 23. 22 Uo.