Írástörténet, szakszerűsödés - Rendi társadalom, polgári társadalom 6. (Szombathely, 2001)

ELŐSZÓ

ELŐSZÓ A Hajnal István Kör velemi konferenciáját 1992 augusztusában tartotta, jócskán megkésett tehát a konferencia-kötet közzététele. Következhetne itt most a magyarázkodás: miért is halasztódott ilyen sokáig ez a publikáció. Kézenfekvő lenne magunkban keresni elsősorban a hibákat: időben és megfelelő alakban adtuke le a kéziratot, küldtük-e vissza a korrektúrát, szerkesztőként nem estünk-e a perfekcionizmus „vétkébe", amikor időnket és erőnket meghaladó igényekkel léptünk fel magunkkal és másokkal szemben, kellően kézben tartottuk-e a kiadás ügyét, vagy szívesebben rábólintottunk arra, amit hinni szerettünk volna. A bevett formulára, az anyagi természetű okokra nem hivatkozhatunk, hiszen a fedezet a nyomtatásra régóta rendelkezésre állt. Ekkora csúszásra azonban aligha lehet kifogás. Fordítsuk meg tehát a kérdést: érdemes-e ennyi idő után még mindig kiadnunk a konferencia anyagát. Nem évült-e el mára, amit 10 évvel ezelőtt gondoltunk, beszéltünk, írtunk? Kézbe véve a megszerkesztett kéziratcsomót, bátran mondhatjuk, hogy nem. S több okból sem. Egyrészt ez az egyetlen alkalom, amelyet a Hajnal István Kör kimondottan névadójának, Hajnal Istvánnak szentelt. Az ő munkássága pedig egyáltalán nem vált az enyészet martalékává. Müveit újra kiadják, nemrég jelent meg munkásságáról monográfia, s szelleme is eleven, hiszen a nemrég indult első magyar társadalomtörténeti folyóirat, mondhatnánk, a legújabb generáció is mottóját az ő sorai közül választotta. Külön adózott a konferencia Hajnal István írástörténeti munkásságának. S bár ezt nem a Kör törzsgárdája tette, lévén mi - tisztelet a kivételnek - inkább a 18-20. század kutatói, annál inkább tartozunk ily módon is köszönettel középkori paleográfiával foglalkozó kollegáinknak, hogy Hajnal munkásságának talán saját maga által is legfontosabbnak tartott és valószínűleg legmaradandóbb területét számunkra is becserkészhetőbbé tették. S végül, de nem utolsó sorban érdemes a megjelentetésre sort keríteni azért is, mert a konferencia Hajnal szakszerűsödés gondolatát a professzionalizáció angolszász teóriájával összefüggésben állította a vizsgálódások középpontjába. A professzionalizáció koncepciójának befogadása a magyar társadalomtörténeti gondolkodásban (már a fogalom fordítása is problematikus) azóta sem jutott nyugvópontra. Újabb és újabb próbálkozások történtek e téren, s - némi szkepticizmussal nézve a dolgot - akár az is kiderülhet, hogy nem ültethető át ez az eszme a magyar talajba. Mégis azt kell mondanunk, hogy Hajnal szakszerüsödés-víziójával összekapcsolva akkor is izgalmasak ezek az adaptációs kísérletek, ha netalán végül a tézis nem igazolnák vissza a kutatási eredmények. A társadalomtudományos történetírás logikája már csak ilyen.