Írástörténet, szakszerűsödés - Rendi társadalom, polgári társadalom 6. (Szombathely, 2001)

III. SZAKSZERŰSÖDÉS ÉS ISKOLÁZTATÁS - Karády Viktor: Elitképzés, elitkiválasztás, elitlegitimáció (A középiskola társadalmi funkcióinak alakulása Magyarországon 1948 előtt)

Elitképzés, elilkiválasztás, elitlegitimáció 111 ségi nyelvet megtartó papneveldétől eltekintve. A középfokú oktatásban szintén 1867 után lett általános a magyar nyelv és ez alól mindössze féltucatnyi németszász, 3 majd 4 erdélyi román, az újvidéki szerb és - átmenetileg - az 1860-as években alapított, de 1874-ben miniszteri rendelettel bezárt 3 szlovák gimnázium jelentett kivételt 1919-ig. Ezt követően az egy budapesti „birodalmi német gimnáziumon" kívül nem volt más nyelvű középiskola Magyarországon. így az ország 1910-ig formálisan is nem magyarajkú többségű népességének iskolai mobilitása majdnem kizárólag csak a magyar elitképzésen keresztül juthatott érvényre. Ennek a jakobinus mintára szervezett nyelvi monopóliumnak legalább három döntő következményét kell számba vennünk. Az első és a legnyilvánvalóbb az, hogy a magyar elitképzés - akárcsak a ténylegesen egynyelvű nyugateurópai országokban - az elitbe betagolódni vágyó csoportok tagjaira nagyfokú szimbolikus és intézményes erőszakot gyakorolt. Érettségizett „úriember" vagy honi „egyetemi polgár" csak magyarajkúakból válhatott. A nemzetiségi elitcsoportok érvényesülési háztartásában persze a magyarosodási kényszert az ezzel megnyíló közületi és magánszektorbeli pályalehetőségek legtöbbször messzemenőleg kompenzálták. Sőt, a magyar gimnáziumba járást az asszimilációra hajló csoportok elmagyarosodásuk demonstrálására, a magyar művelődési eszmények lelkes átvételére és ezek továbbfejlesztésére használták fel. Az erőszak integrálása az asszimiláns rétegek legfőbb kollektív erényforrása lett. Ennek következtében valójában kétfajta stratégiát kell számba venni. Az asszimilációt visszautasító csoportokat a magyar nyelvi monopólium legalább belső ellenállásra, a kényszer esetleg látszólagos elfogadására és ugyanakkor belső megtagadására, a magyarellenes beállítottság ideológiai töltetének erősítésére késztette. Ennek a magatartásnak egyik jól kimutatható formája volt a külföldi tanulmányok választása, amelyek a diplomák nosztrifikálásának kényszerét vonták maguk után, a másik pedig az esetleges emigráció. Igaz, hogy ez a Monarchián belüli diplomaszerzés esetén nem jelentett számottevő hátrányt, annál inkább a birodalom kívül eső (román, szerb stb.) főiskolákon vagy gimnáziumokban szerzett titulusoknál. így az „ébredő" szlovák értelmiség számos tagját meg lehetett találni az 1883-ban történt magalakulásuk után a prágai vagy brünni cseh egyetemeken, vagy esetleg a bécsi főiskolákon, ahol a századforduló éveiben például tipikusan jelen voltak a német-szász gimnáziumok érettségizői éppúgy, mint a dunántúli evangélikus vagy katolikus németség kulturálisan disszimiláns elemei. A középiskolai asszimilációs kényszer tehát az allogén elitek egy részét eltérítették a magyarországi képzéstől. Sokkal gyakoribb volt azonban ugyanennek a kényszernek pozitív, stratégikus kihasználása. A középiskolák asszimilációs szerepe az erre beállított csoportoknál erős túl iskolázási hajlamot indukált. Ez vonatkozott elsősorban a szekularizáció utján előrehaladott neológ zsidóságra, de más allogén eredetű, főképp városi csoportokra is, mint például a felvidéki német evangélikusság (Zipserek), a bánáti katolikus svábság, a magyar etnikai területen élő (alföldi) szlovákság