Előadások Vas megye történetéről III. - Vas megyei levéltári füzetek 9. (Szombathely, 2000)

Adatok 1848/49 és utóélete Vas megyei eseményeihez - Csorba László: A százötven év 1848-a - egy historiográfiai példa tükrében

CSORBA LASZLO SZÁZÖTVEN ÉV 1848-A - EGY HISTORIOGRÁFIAI PÉLDA TÜKRÉBEN Akik valamivel távolabbról szemlélik az utóbbi két évszázad magyar történelmét, gyakran meglepődnek azon, hogy a polgári átalakulás és a nemzeti modernizáció múlt századi hőskorának szereplői - szavaik és tetteik, eredményeik és kudarcaik - milyen heves érzelmeket keltettek a későbbi generációkban és keltenek mind a mai napig. Gondolkodó honfitársaink legtöbbje fontosnak tartja, hogy ha a téma felmerül, kijelentse: ő Kossuth Lajos, Deák Ferenc, netán Görgey Artúr „pártján" áll, vagy éppen ellenkezőleg, neki Széchenyi István a szimpatikus, mert a „legnagyobb magyarnak" volt igaza, és a dolgokat mindig is úgy kellett volna csinálni, ahogy ő tette vagy legalábbis gondolta. Ez a jelenség természetesen nem véletlen, és döntő oka bizonyára abban a tényben kereshető, hogy nagyobb történelmi távlatból tekintve még mindig ugyanabban a korszakban járunk - bár meglehet, annak már a legvégén -, amelyben még többé-kevésbé a múlt századihoz hasonló ellentétpárokban vetődtek fel a lét és nemlét klasszikus kérdései a magyar hazát is magában foglaló történelmi tájon: egyéni szabadság és közösségi önrendelkezés, diktatúra és parlamentarizmus, a többség akarata és a kisebbség joga, kisnemzeti lét és nagyhatalmi realitások, többségi nemzet és nemzeti kisebbségek, a Kárpát-medence és a geopolitikai realitások, számító Nyugat és cserbenhagyott Kelet problémacsoportjaiban - és a sort még egy ideig folytatni lehetne. A negyvennyolcas „nagy idők" vezéralakjai tehát sokak számára mindmáig nem olyan történelmi személyiségek, akiknek életművéről csupán kellően felkészült szakemberek mondhatnak tudományos vitákban kiérlelt véleményt. Majd százötven esztendő óta a legtöbb ember, ha róluk szól, azért hiszi meggyőződéssel, hogy az igazat mondja, mert őket emlegetve valójában saját döntéseiről beszél, közöttük választva saját útját határozza meg, őket utálva vagy szeretve a maga kora közszereplőinek küld kosarat vagy vall politikai szerelmet. Ebben persze nincs semmi igazán meglepő, hiszen a mindennapi ember számára a történelem tulajdonképpen pontosan erre való: olyan tárház, ahonnan egyéni és közösségi döntéseihez szabadon meríthet morális vagy racionális muníciót. A tudománynak azonban egyik fontos feladata, hogy a spontán módon vagy ép329