Vas megye múltjából 1982 - Levéltári Évkönyv 2. (Szombathely, 1982)

Bariska István: A protestáns Kőszeg II. Ferdinánd korában

a kancellár instrukciója csak a belső tanácsot kötelezi. Pammer Benedek kénytelen volt tehát bevallani a császár biztosának, hogy sem neki a város helyettes bírájának, sem a belső tanácsnak nincs joga dönteni a választó község tudomása nélkül.

65 Sennyey tehát a választó községnek fogalmaztatta meg irásos instrukcióját, amelyet aztán Kőszeg polgársága elé terjesztettek. Balázs Mihály és Marton István belső tanácsosok magyar nyelven olvastatták fel az egyébként németül írt utasításokat. Ez is vitára adott alkalmat, hiszen a kancellár ragaszkodott ahhoz, hogy szavait szó szerint hirdessék ki. Végül is a magyar nyelvű publikálás mellett döntöttek. A választó község felkészült a válaszra. Rögtön megválasztotta ideiglenes szószólóját, Mihi Jánost. Vele üzente meg, hogy II. Ferdinánd császárhoz kórvényt juttatott el, de eddig az megválaszolatlan maradt. Sennyey István azonban kudarcot vallott, hiszen a község a császártól várta a megoldást s nem a kancellártól mint császári biztostól. Ezért nem reagált aura sem, hogy az instrukció a patrónus jogot garantálni akarta. A tárgyalások alatt Pintér István városbíró és társai a bécsi kormányszék foglyai voltak. Ez nemcsak egyenlőtlen harcra kényszerítette Kőszeget, alkalmat adott Semynyeynek is a zsarolásra, valamint a tényleges bíró és a választott bíró közti ellentét szítására. Ugyanakkor éppen ez okozott önkormányzati válságot. A választó község azért ragadhatta magához a hatalmat, mert választott bíráját, Pintér Istvánt Bécs nem ismerte el. Letartóztatásával magát a bírói hatáskört bénította meg. Ezt a helyzetet a kancellár így jellemezte: „... nem jó, ha a község vagy az alattvalók uralkodnak a városbíró és a szenátus felett, vagy az alattvalók uraikkal szembefordulnak".** Igaz, ezért nem az udvart, hanem magát a helyettes városbírót és a szenátust tette felelőssé, mondván, hogy azok gyenge kézzel bántak a választó községgel. Sennyey kancellár azonnal felismerte, hogy meg kell valamilyen módon osztani a választó községet, hogy a templomok birtokába jusson. A kérdés egészen leegyszerűsödött. A harc az utolsó két napon azért folyt, hogy a magyar és német templom kulcsait a császár biztosa megszerezze. Minthogy azokat a választó község a kezéből ki nem adta, az egyetlen lehetőséghez folyamodott: a templomok ügyében egységes állásponton álló községet szembe kell önmagával fordítani. Kínálkozott is erre alkalom, hiszen a kancellárhoz annak a híre is eljutott, hogy a kőszegi németség és magyarság közt bizonyos nézeteltérések vannak. Ekkor azonban nem voltak olyan élesek, hogy azt kihasználhatta volna. A hosszúra nyúló vita, a dolgok végső kimenetelének rövidebb összefoglalása talán jobban érzékelbeti Sennyey kancellár első deputációjának drámaiságát: Sennyey közvetett módon, a község választott küldöttei révén mégis rákényszerült a választó polgársággal való dialógusra. Arra nem volt hajlandó, hogy a szállása elé vonuló községgel szóba ereszkedjék. Hiábavalónak bizonyult a külső tanács felszólítása is, hogy közvetítsen a kancellár és a község között. Megbukott az a terv is, hogy név szerint és személy szerint hallgassák ki a kőszegi polgárokat. Az ellenszegülők listáját csaik azért nem sikerült összeállítani, mert a választó polgárság a személy szerinti megjelenést megakadályozta. Bár maga a kancellár némi megelégedéssel vette tudomásul, hogy ezek szerint sokan csak félelemből nem mondtak igene a császári parancsra. A leglátványosabb győzelmet Sennyey azonban a templomok megszerzésében remélte. Ahogy a kancellár fogalmazott, ekkor mutatták csak meg igazán a kőszegiek, hogy milyen „fattbaskörmeik" vannak. Pedig a konfiskálás réme is felmerült: „Majd emlékezni fognak erre még - hangzott a kancellár fenyegető szava - siratni fogják ezt még, fizetni fognak még ezért, ha elveszik privilégiumaikat, ha látni fogják, hogy másokat helyezünk helyükre. .. s mások fogják szőlőiket és földjüket megművelni."

67 Ez a fenyegetés 1631-ben a német községnek is szólt, amely akikor még egységesen kiállt egyháza megmentéséért, sőt lázadással vádolták: „őméltósága látja, hogy mennyire regi