Előadások Vas megye történetéről VI. - Archívum Comitatus Castriferrei 7. (Szombathely, 2015)
Út-, táj- és topográfiai leírások, feljegyzések és adatok Vas megyéről a 16-20. századból - Söptei Imre: Kőszeg önképének megjelenése idegenforgalmi kiadványaiban 1889 és 1933 között
többek között kísérletet tett a kőszegi németség nevének magyarázatára. A „Heinrich” névben megtalálni vélte a közös tövet, és azt állította, hogy a betelepített bajorokat uruk Kőszegi Henrik (1270-1310) után hívták hienceknek. Mindezek mellett még olyan kijelentéseket is megengedett magának a Kőszegi családdal kapcsolatban, hogy „cégéres gonosztevő nemzetség’’, „országveszejtő rablások és pusztítások” stb. Ennél jóval fontosabb „üzenete” ezeknek az útikönyveknek az akkori jelenről alkotott képük, amelyben persze szerepet játszott egyfajta kereskedelmi érdek is: el kellett „adni” a várost. így azután természetesnek mondható, hogy szinte csak a jóról és a szépről esett szó. A város szépségéről, a klíma kiegyenlítettségéről, a levegő tisztaságáról, a víz minőségéről, az ellátás kiválóságáról, a lakosok vendégszeretetéről, a kultúra magas szintjéről. A jelzők egy része azonban árulkodó, ezek ugyanis elfedik a valóságot. Nem lehet azt állítani, hogy nem igazak a várossal kapcsolatban, ugyanakkor nem egyértelműek. Példaként említhetjük a városra legtöbbször használt jelzőt, amely kötetről kötetre visszatér: csinos. Ez valóban elmondható a városra, de mit is jelent igazából. Azt, hogy szép, hát nem egészen, vannak szépnek mondható részei, de valami azért hiányzik, valami hiányérzetünk van, azaz ehhez kellene még valami. Az összehasonlítás szinte adja magát: csinos asszony - szép nő. Ugyanilyen „elkenő” jellegű és célú kifejezések tömkelegével találkozhatunk: „elegáns éttermek”, „elsőrendű vendéglők”, „nagyvárosias kávéház”. Az 1900-as évek elejétől mindenhol megjegyzik, hogy villanyvilágítás van, de azt nem, hogy a napnak csak bizonyos szakaszában. Szó esik az aszfaltozott utakról, de arról egyáltalán nem, hogy mindez csak a várost átszelő főútvonalra vonatkozik. Ad tehát egy képet, de ha mögé nézünk, a valóság néhol kicsit, máshol pedig egészen más. Kőszeg a 19. század második felében kényes helyzetbe került etnikai összetétele miatt. A vármegyében, de főként Szombathelyen német városnak tekintették, amely ráadásul a császárhoz hű és nem a királyhoz. Az elsőnek volt is kézzelfogható alapja, hiszen az 1880. évi a népszámlálási adatok szerint a német anyanyelűek aránya a város teljes lakosságán belül csaknem elérte a 80%-ot. Ez ugyan folyamatosan csökkent, de a helybeli magyar érzelmű értelmiség a folyamatot hazafiasságból még inkább gyorsítani akarta, illetve összekötötték - talán nem is alaptalanul - a város ugyanazon időszakban végbement gazdasági hanyatlásával, amelyben ma már kimutathatóan a megyeszékhely is kapott némi szerepet. Ezek a frusztrációk megjelentek az idegenforgalmi kiadványokban is. Kőszegi József arról írt, hogy a városban magyarul beszélnek, de németül is mindenki ért. Dreiszker német- és Habsburg-ellenes kirohanásait már említettük, amiben az az érdekes, hogy neki nem csak a neve, hanem az anyanyelve is német volt. 1911-ben Thirring Gusztáv publikálta az előző évi népszámlálás során rögzített azon adatokat, miszerint Kőszegen már a magyar anyanyelvűek kerültek minimális többségbe. Polány 1923-ban azt írta, hogy a lakosok ....túlnyomó része magyar-, a többi pedig német ajkú ...”,21 holott a 3 évvel korábbi összeírás e nnek éppen az ellenkezőjét mutatta, hiszen a korábbi folyamat megfordult, és a magukat német anyanyelvűknek vallók aránya újra 50% fölé nőtt. 1930-ban már csak a korábbi regisztrációnál mért arány töredékét mutatták ki.22 21 Polány, 1923. 5. p. 22 Söptei Imre: Németek és/vagy magyarok Kőszegen a 19. század második felétől a 20. század elejéig. In: Mayer - Tilcsik, 2004. 211-222. p. 84
