Benda Borbála: Étkezesi szokások a magyar főúri udvarokban a kora újkorban - Archívum Comitatus Castriferrei 6. (Szombathely, 2014)
A MAGYAR FŐÚRI UDVAROK - AZ ÉTKEZÉS ALANYAI: AZ ÉTELKÉSZÍTŐK, AZ ÉTELT PREZENTÁLOK ÉS (NEM UTOLSÓ SORBAN) MAGUK AZ ÉTKEZŐK
AZ ÉTKEZÉS ALANYAI: AZ ÉTELKÉSZÍTŐK, AZ ÉTELT PREZENTÁLOK ÉS (NEM UTOLSÓ SORBAN) MAGUK AZ ÉTKEZŐK Az udvari társadalom szerkezete A magyar főúri udvarban élőket már a kortársak is két részre osztották: az egyik csoport a főúr közvetlen környezetét alkotó, korabeli szóhasználattal élve „udvar népe,” a másik a „várbeliek,” az előbbieket kiszolgáló személyzet volt. Az utóbbiak helyhez - egy adott várhoz, uradalomhoz - kötődtek, ott éltek és dolgoztak, az előbbiek viszont nem tartoztak egy helyhez sem, hanem csak a főúr személyéhez, vagyis mindig vele mozogtak. Az „udvar népe” nagyrészt az úr familiárisaiból állt, akik rangjuk és feladataik szerint különböző csoportokba szerveződtek. E csoportok között lovaik és szolgáik száma alapján rangsor állapítható meg. A legelőkelőbb csoport az ún. „főember szolgáké”, más néven főuraiméké volt (akik 3 vagy több lóval szolgáltak), őket követték a viceuraimék (az 1-2 lóval szolgálók). A familiárisok („uraimék”) e két csoportja egy része állandóan (contiunuus) az úr mellett tartózkodott, másrészük viszont saját házánál lakott („házi uraimék”), és hívásra csatlakozott az úr kíséretéhez, vagy tett neki valamilyen szolgálatot. Az „uraimékat” az udvari rangsorban a lovas ifjak, vagyis a két lóval szolgáló étekfogók követték. Ők nem rangban, hanem éveik számában különböztek az „uraiméktól”, ami egyben azt is jelentette, hogy bizonyos kor vagy szolgálati idő után az „uraimék” közé léphettek elő (hacsak el nem hagyták közben az udvari szolgálatot). Koltai András szerint Kelet-Magyarországon - hasonlóan az erdélyi fejedelmi udvarhoz -, a lovas ifjak egy részét általában bejáróknak, más részét étekfogóknak nevezték.2-- Az udvari rendben az étekfogók után az inasok következtek, akik természetesen nem voltak azonosak a familiárisok közrendű származású inasaival. Ezeket a nemes inasokat, vagyis jómódú birtokos családokból származó tizenéves gyermekeket - az étekfogókhoz hasonlóan -, nevelkedni, tanulni adták be a főúri udvarokba. Némely inasok ugyancsak lóval szolgáltak, mint az étekfogók, és csupán feladatköreikben különböztek azoktól: míg az étekfogók egyik fontos kötelessége az asztali szolgálat volt, az inasok elsősorban az úr körüli belső szolgálatot látták el. A magyar főúri udvarban - szemben például az angol királyi udvarral - az „udvar népe” közé írták még a szakácsokat, a muzsikusokat és néhány mesterembert, csatlósokat, lovászokat, kocsisokat, udvari lelkészeket és az orvost. Ok azonban többnyire nem voltak nemesi származásúak, és funkcionálisan inkább a kiszolgáló személyzethez tartoztak, de mivel többnyire együtt mozogtak a főúrral az „udvar népének” többi csoportjaival együtt így odatartozónak számítottak.221 Az udvar népe élén az udvari hadnagy vagy kapitány állt. Alá tartozott az udvamrester vagy hoffmester, hopmester (németül Hofmeister, latinul magister curiae) és a lovászmester. Az előbbi főként az inasokat, étekfogókat, ajtónállókat és az étkezés körül tevékenykedő szolgaszemélyzetet (ideértve a konyhabélieket is) felügyelte,222 223 224 az utóbbi pedig a lovászokat, kocsisokat. Egyes udvarokban az udvarmester nem parancsolhatott az „uraiméknak,” más 222 De például Pázmány Péter esztergomi érsek udvarában is megkülönböztettek bejáró inasokat a Sellyén (Baranya megye) 1622-ben kelt udvari prefektusának szóló utasítás szerint. Koltai, 2001. 26-77. p. 223 Koltai, 2001. 12-39. p. 224 Koltai, 2001.61-68. p. 59
