Bariska István: A szent koronáért elzálogosított nyugat-magyarország 1447-1647 - Archívum Comitatus Castriferrei 2. (Szombathely, 2007)
Záloghelyek és a történeti irodalom - Otto Aull a záloghelyek történeti kérdéseiről
kapta a nevét. Belitzky Sopron vármegyéről írt művében idézte is az 1463. évi szerződés vonatkozó részét: „a török elleni általános hadjáratban (passagium generale - a szerző kiemelése) ezek a jobbágyok is, úgy mint Magyarország többi lakosai, részt fognak ugyan venni, de csak a császár előzetes megkeresése és rendelkezése után". 16 Komoly problémát jelentett Aull számára is a tartományfejedelem szerepének értelmezése a zálogterületekkel kapcsolatosan. Az uralkodói hierarchia általában véve is bonyolult a német és az osztrák gyakorlatban. A különböző szintű, sokszor egymásmelletti rangokat, többek között a császári, a királyi, a főhercegi és a hercegi rangokat ebben a térségben gyakran ugyanazon személy töltötte be. Ez a körülmény csak összetettebbé tette a vizsgált korszakot. Az uralkodói felségjogok, így példának okáért az adóztatás jogának kérdése is szerepet játszott a térség jogi hovatartozásának vitájában. Aull tehát ezt a szempontot is felvetette, elsősorban azért, mert a magyarországi és a tartományi adórendszer között az adóalanyokra vonatkozóan is nagy különbségek voltak. A szerző a Habsburgok délkeleti, hatalmi politikája részeként tekintett a nyugat-magyarországi zálogbirtokokra. Szerinte a Habsburg-uralkodók ezeket a birtokokat császári zálogbirtokosok, birtokosok, bérlők jelenléte miatt az örökös tartományokhoz hasonlóan kezelték, a régiót pedig katonai szempontból Alsó-Ausztria védelmi rendszerébe tagolták. Ide tartozott a zálogterület kereskedelme, sőt - szerinte - a tartományokhoz hasonlóan élte meg a zálogterület a reformációt és az ellenrefonnációt is. Először Aull vetette fel azonban azt, hogy I. Ferdinánd magyar királyságával olyan korszak kezdődött, amelyben megnyílt az út a zálogterületek visszacsatolása előtt. A „Corpus Juris"ban ettől kezdve jelent meg a magyar rendi követelések becikkelyezése, melyek teljesítése persze még 1 évszázadra elhúzódott. A magyar trónt megszerző Habsburgok a török háborúk és a magyar rendi felkelések, valamint a magyar rendek egy részének lojalitása együttesen érdekazonosságot teremtett a nyugat-magyarországi zálogterületek visszaszolgáltatását illetően az udvarban és a lojális rendekben is. A visszacsatolásra végső soron 1626 és 1647 között érett meg a helyzet. Ekkor szorultak ki az alsó-ausztriai birtokosok is az országrészből, méghozzá a magyar jog erejével. Magát a folyamatot viszont magyar zálogbirtokosok megjelenése kísérte a térségben. Ők voltak egyébként nagyrészt a horvátok, a zsidó telepesek, valamint a Stájerországból és Alsó-Ausztriából elűzött protestáns német ajkúak befogadói is. Az 1491. évi pozsonyi szerződéstől a szerző lassú eltolódást tapasztal tehát a Magyar Korona javára, de hangsúlyozza, hogy a zálogtérségben továbbra is alsó-ausztriai törvények és rendeletek, továbbá szabályzatok („Weistümer") és urbáriumok voltak érvényben. 1 ' Néhány nyugat-magyarországi főúri család, mint például az Esterházyak és a Batthyányak, óriási uradalmak birtokosai lettek az egykori zálogbirtokok helyén. Császárhű állásfoglalásuk - állítja Aull - végleg eldöntötte a bécsi udvar számára a régió sorsát. Ennek nyomán az alsó-ausztriai rendek elvesztették a Habsburgok támogatását, az 1491. évi szerződésben foglalt nyugat-magyarországi várak, uradalmak és települések pedig visszakerültek Magyarországhoz. 16 Belitzky, 1938. 863-864. p. 17 Belitzky, 1938. 108. p. 17
