Bariska István: A szent koronáért elzálogosított nyugat-magyarország 1447-1647 - Archívum Comitatus Castriferrei 2. (Szombathely, 2007)

Az önkormányzatiság Kismartonban és Kőszegen - Az önkormányzati statútumalkotás mint városkormányzati hatáskör

tetessél kell sújtani. E részlet egyszerre árulkodik arról, hogy a helyi szokás érvényben volt, miközben azt a császári mandátumra hivatkozva idézték. A 28 pontból álló statútumnak is megvan ez a kétarcúsága, vagyis alapjában helyi szabályozásnak tekinthető. Ennek ellenére nagyobb volt az alsó-ausztriai kormányhatóságok befolyása, hiszen a bécsi szabályzatok mintajellege mindvégig megmaradt. Ebben az értelemben nemcsak az igazságszolgáltatás tételes jogi elemeit vették át Kőszegen, hanem a statútumalkotás gyakorlatát is. Ezért ott, ahol a legfőbb önkormányzati tisztségviselő, a városbíró működése kormányszéki megerősítéstől függött, nem lehet ezen csodálkozni. A városbírónak a statútumokban meghagyott ellenőrző és végrehajtó szerepe így nem maradt mentes az alsó-ausztriai mintáktól. Az 1615. évi statútum tartalmilag különböző, jól elkülöníthető területeket szabályozott. A szabályok egy része - így a káromkodás és istenkáromlás, valamint a kocsmáitatás tilalma a prédikációt megelőzően és idején, továbbá a kocsmaharangozás után szigorúan valláserkölcsi ihletettségű volt (1., 4-, 7., 13., 29.). A prédikáció idején a szőlőben is tiltott volt tartózkodni. Minthogy e tilalmak döntően a szőlő- és bortermeléshez köthetők, következtetni lehet a város jellegére is. Nem meglepő ezért, hogy ezeken kívül még több rendelkezés foglalkozott közvetlenül a szőlőkkel (9.,15., 16., 17., 24-, 28.). Ilyen volt például a szőlőhegyi utak, kerítések, kapuk rendben tartása, a szőlővessző lopásának tilalma, a kapások napszámának limitálása. De tiltott volt az is, hogy valaki szombaton 12 óra után a szőlőben tartózkodjon, vagy hogy ott a szomszéd tudta nélkül mezsgyét igazítson. Az egyik legszigorúbb intézkedés a szőlők adásvételének bejelentési kötelezettségét írta elő. Ugyancsak tilos volt a feleknek a tanácsban, a bíróság előtt, valamint a tanúkihallgatások alatt káromkodni és hazudni. Nyilván nem meglepő a mezei rendészet kérdéskörének túlsúlya az 1615. évi, kőszegi szabályozásban (10., 11., 12., 14-, 16., 22., 23., 26., 27., 28.). Végrendeletek, inventáriumok, bevallások sokasága utal arra, hogy kőszegi polgár szőlő nélkül elképzelhetetlen volt. Emellett a város polgárai több-kevesebb szántóval is rendelkeztek, ám jelentős problémát okozott itt is a polgári birtokok elaprózódása. A város aránylag szűk határával állandósultak a legeltetés gondjai is, és ezért a mezei rendelkezések szinte kizárólag ezekkel az elszaporodott kihágásokkal foglalkoztak. így például a közös marhacsorda tartását előíró szabály mellett, tilos volt vetések közötti parlagon való a legeltetés, valamint a csapdák mezőre való kihelyezése. Nem véletlen az sem, hogy a gyümölcsösöknek külön védelmet kívántak biztosítani, ezért megtiltották, hogy a gyümölcsösökből bárki is tűzifának valót vágjon. Bizonyos helyeken eleve tilos volt az apróállat tartása, míg a kecskék által okozott kárért a tulajdonos kártérítéssel felelt. Végül tilalmasak voltak az erdők is, bennük a cserjék kitermelése, határhalmok emelése. Külön szabályozási kört képeztek a biztonsági és védelmi kérdések (8., 20., 21.). A polgárok és lakók abban nem különböztek, hogy a tűzhelyekért egyforma felelősséggel tartoztak. Mindannyian kötelesek voltak strázsaként szolgálni, bár ez helyettes állításával is teljesíthették. A polgároknak saját fegyverrel kellett rendelkezniük, mely egyébként Kőszegen - bizony igen költséges - előfeltétele volt a polgárjog megszerzésének. A fentiekben már utaltunk rá, hogy az 1635. évi tűzeset egyik tanúja szinte szó 131