Vác 1956-ban és a megtorlás időszakában; Forrásgyűjtemény I. - Váci Történelmi Tár 4. (Vác, 2006)

FORRÁSOK (1-324.)

209. 1956. november 11. Kristóf Béla visszaemlékezése a nap eseményeire November 11., vasárnap Egy régi, de sokszor igaznak bizonyult közmondás: Aki szelet vet, vihart arat. Ez következett be november 11-én, s ezt a napot is joggal írhatjuk be a város történetébe „fekete vasámap"-ként. A Rádió Budapest késő éjszakai adásában megcáfolta azokat a híreket, hogy Nagy Imrét és követőit a parlamentből való eltávozásuk után letartóztatták, úgyszintén a hercegprímás elfogatását is. Amint később kiderült, ez is hazugság volt. Nagy és követői az elfogatás elől a jugoszláv követségre menekültek, Mindszenty prímás pedig az amerikai követségre, és ott kértek menedékjogot. Most visszatérek és folytatom a „fekete vasárnap" eseményeit. Késő délután már kezdett sötétedni, amikor jött a „vihar". Legalább 60 szovjet páncélos gördült be a városba és egy kivételével felmentek a híradóiskola környékére. Valószínűleg azért, mert a szűk váci utcákban ki voltak téve az esetleges támadásnak, egy hatalmas tank nem képes a szűk utcákban manőverezni. Mindkét laktanya akkor már teljesen üres volt, a katonaság tisztjeikkel együtt eltűnt, s minden, ami ott maradt, az ebek martaléka lett.

792 Nemzetőröket kellett kiküldeni, hogy a további fosztogatást megakadályozzák. Volt azonban egy tiszt, aki nem ment el. Nem nehéz kitalálni, hogy ki lehetett: jó „barátunk", Gerencsér őrnagy. A páncélezred jövetele nem érte teljesen váratlanul a város lakosságát. A város és a pesti főút mentén fekvő községek között kiépített hírszolgálat útján megkaptuk az első figyelmeztetést a dunakeszi tanácstól. Az utolsó hír a szovjet páncélosokjöveteléről Sződ községből érkezett. Ekkor már biztosra lehetett venni, hogy a „vihar" városunk felé tart. A nemzeti bizottság elnöke és a vele lévő tagok szükségesnek tartották, hogy a közeledő veszélyről a város lakosságát tájékoztassák. Az elnök a városi hangszórón keresztül figyelmeztette a lakosságot a várható invázióról. Egyben kérte őket, őrizzék meg nyugalmukat, senki ne menjen ki, ne tartózkodjék az utcákon a tankok megérkezésekor. Véletlenül se provokálják a „vendégeket". A beszédbe szőtt humor a feszültség enyhítését szolgálta. Ezt az 1944-45-ös években megtanultam. Említettem, hogy egy óriás tank a sok közül visszamaradt. Ezt szembefordították a városháza épületével, hosszú ágyúja majdnem az erkélyig ért. Mi a kis tanácsteremben voltunk, várva a következményeket. Egyszerre meghallottuk a futó bakancsok zaját felfelé a lépcsőn. Az ajtó kicsapódott, s legalább tíz orosz katona rontott be. Fegyvereiket nekünk szegezték és a falhoz tereltek. Majd egy tiszt lépett ki közülük és magyarul kérdezte, hogy kik vagyunk. Megmondtuk, erre kiment és két magas rangú szovjet tiszttel tért 12 Vö a 151., 172., 173. sz. forrással!