Vác 1956-ban és a megtorlás időszakában; Forrásgyűjtemény I. - Váci Történelmi Tár 4. (Vác, 2006)

FORRÁSOK (1-324.)

194. 1956. november 7. Kristóf Béla visszaemlékezése a nap eseményeire November 7. Szerda A város lakossága nagy, de örömteljes meglepetésre ébredt fel. Az összes szovjet páncélosok eltávoztak Vác környékéről. A nép természetesen nem tudta az előző napon történteket. A megkönnyebbülés és öröm mosolya visszatért az arcokra. Az én véleményem szerint az elvonulásnak két oka lehetett. Az egyik: a lövegzárak átadása után már nem látták veszélyben a máriaudvari üzemanyag-tárolót. A másik: Budapesten az egyes kerületekben még heves harcok folytak, és a szabadságért küzdőknek az oroszok demonstrálni akarták erejüket, hogy azok feladják a küzdelmet. Mindenesetre akármi is volt az oka eltűnésüknek, így a város népe fellélegezhetett, mert a közvetlen veszély elhárult. A nemzeti forradalmi bizottság továbbra is a régi összetételében maradt, nem engedett teret a most már előbújó és követelődző kommunistáknak. Reggel 11 óra körül a tüzérezred parancsnoka, Tóth őrnagy telefonon közli a bizottság elnökével, hogy ismeretlen fegyveres csoportok tűz alá vették alaktanyát. Az egyik részleg a Duna felől, a másik pedig az országút mellett fekvő erdőségből. Segítséget kért. Most ismét kénytelen vagyok személyes élményem alapján leírni a történteket. Amikor a város szélére érkeztünk, megállíttattam az autót, mert a lövöldözés zaját már onnan jól lehetett hallani. A laktanya nem messze van a város végétől. Egy katona futott elém, kért, hogy kövesem. Az út mentén egészen a laktanyáig vizesárok húzódott végig, s ebben szinte hason csúszva közelítettük meg alaktanya kapuját. Tóth őrnagy már várt rám. Szavaiból azt vettem ki, hogy ő a város nemzetőrségét, lakóit vádolja a támadás miatt. Nagy nehezen megérttettem vele, hogy a támadók nem a városból valók. A tárgyalás igen zajos körülmények között zajlott, alig értettük egymást a mindkét irányból jövő lövedékek zajában. Az volt az érzésem, hogy ismét 1944 decemberében vagyok, az orosz megszállás idején. Az őrnagy azt is közölte, hogy a támadásnak már egy tüzér sebesültje is van. Egy őrmesterük őrségen állt a vízműveknél, megsebesült és segítséget kért, de minden próbálkozásuk ellenére sem tudták behozni az állandó lövöldözés miatt. A hallottak után elhatároztam, hogy megpróbálok érintkezésbe lépni a támadókkal. Egy hangszórót kértem és egy fehér zászlót. Ezt lobogtatva beszélni kezdtem a lövöldözőkhöz. Bemutatkoztam és kértem őket, hagyják abba ezt az értelmetlen lövöldözést. Egy őmiester már megsebesült a vízműveknél, társai nem tudják behozni, hogy orvosi segítséget kapjon. Egy idegfeszítő félóra telt el, amikor a lövöldözés szórványossá vált, majd teljesen megszűnt. Sajnos, mire a sebesült őrmestert behozták, már halott volt, elvérzett.

768 Kristóf Béla itt teljesen összekeveri az eseményeket és a tényeket. Minderre 1956. október 28-án (!) került sor. Vö a 34., 56., 57., 59., 69., 71. sz. forrással!