Vác 1956-ban és a megtorlás időszakában; Forrásgyűjtemény I. - Váci Történelmi Tár 4. (Vác, 2006)

FORRÁSOK (1-324.)

Amikor megérkeztek Kristófék, Tóth őrnagy vázolta a helyzetet és a szándékát. S hogy Kristófék se merjenek ellenkezni, azt mondta, hogy ultimátumot kaptak, hogy egy órán belül át kell adni a lövegzárakat a város szélén álló szovjet páncélos ezrednek, mert ha nem, úgy utána lövetni fogja a várost, és hogy minden ellenállás céltalan, mert három szovjet könnyű harckocsiezred áll Vác előtt. Bár ez korántsem így állt; ezen úgy beijedtek, hogy minden feltétel nélkül elfogadták Tóth őrnagy elhatározását, sőt még azt is, hogy a polgári lakosságot az esztelen ellenállástól hangszórón keresztül és személyesen is viszszatartják. Ezután én azzal váltam el Tóth őrnagytól, hogy amíg ő a tisztekkel és legénységgel megbeszéli, addig én is átszaladok a híradólaktanyába, tájékoztatom a tiszteket, hogy azok a legénységet is tájékoztathassák, s akkor utána átmegyek vissza hozzá, együtt kimegyünk a szovjet elvtársakhoz, hogy mindkét laktanya elhatározásáról tájékoztassuk. Én, amikor elhagytam a tüzérlaktanyát, ott nem tudom, mi történhetett, de amikor a tiszteket összehívtam és tájékoztattam, perceken belül jelentették, hogy fejét vesztett menekülés van a tüzérlaktanyából. A kapuügyeletünktől jelentették, hogy két tüzér tiszt (akiknek a mi laktanyánkban lévő nős tiszti lakásban volt a lakásuk) hajadonfőtt, kigombolt köpenyben rohantak be a laktanyába, azt kiabálva, hogy a szovjet csapatok megszállták a laktanyát. Mindjárt ekkor jött a hír, hogy a tüzérkatonák menekülnek a kerítésünk mellett felfelé a hegyeknek, hasonlóképp kiabálva. Én azonnal felhívtam a közvetlen telefonon a tüzérlaktanyát, ahol egy katona jelentkezett (gondolom az ezredírnok, mivel a készülék a törzsfőnöki irodában volt telepítve), megkérdeztem, mi van. Azt mondta, hogy a Tóth őrnagy elvtárs néhány tiszttel kivitte a lövegzárakat, s az itt maradtak pánikszerűen menekülnek. Úgy emlékszem, azt mondta, hogy szovjet csapatok nincsenek. Én erre azonnal felfüggesztettem a tisztek tájékoztatását és visszarendeltem őket a katonákhoz, hogy nyugtassák meg azokat, ne essenek kétségbe, akadályozzák meg a pánikot, ígértem, nem kell megijedni, semmi baj nem lesz. Ezután széjjelszaladtak egysegeikhez. Engem nagyon bántott, hogy Tóth őrnagy nem várt meg, hisz alig jöttem el tőle, de legalább telefonálhatott volna. (Azonban mikor visszatért Rétságról a laktanyába, s elmesélte, hogyan játszódott le az egész, beláttam, nem tehetett róla, hogy perceken belül elhagyta a laktanyát.) Közben nekem is jelentették, hogy a mi laktanyánkban is állati nagy a pánik. Lementem. Húszas, harmincas menekülő csoportokat kaptam el. Mindenkit viszszazavartam a körletbe. Bizonyítgattam nekik, hogy legyenek nyugodtak, senkit sem fognak elvinni fogságba. Erről agitáltunk mindenkit. Nagy részét, úgy láttuk, meggyőztük, igaz Földvári századossal együtt rekedtre kiabáltuk magunkat. Nagy nehezen úgy érződött, sikerült a katonákat lecsillapítani, azt hittük, visszamentek a körletbe. Ekkor elrendeltem, hogy az őrségen kívül az egész személyi állomány azonnal menjen a legénységi étkezdébe vacsorázni, ott beszélni akarok velük. Ez úgy 20 h körül lehetett.