Gál Judit: Adatok a váci ortodox keresztény közösség történetéhez - Váci levéltári füzetek 2. (Vác, 2010)
Bevezető
16 hogy korábban, a 16-17. században létezett szerb alapítású templom is e városok egyikében-másikában (például Dunaföldvárott), de történeti kontinuitásra nincs bizonyíték. Az imént említett városokban - különösen a Nagykunság területén, például Karcagon vagy Jászberényben, de az észak-alföldi városokban is, ahol nem éltek sem szerb, sem román hittársaik - a cincárok a görögökkel együtt viszonylag korán elmagyarosodtak. (Vácról ugyanakkor ez nem mondható ki egyértelműen). Karcagon már a 19. század első felében magyarul vezették az anyakönyveket. Az egyik legszebb és leggazdagabb magyarországi ortodox templom, a miskolci főbejárata fölötti görög nyelvű emléktáblán az áll, hogy a szent épület „a makedóniai vlach testvérek költségén" emeltetett 1785 és 1806 között. A legtöbb helyen - Mohácson, Siklóson, Pécsváradon, Székesfehérvárott stb. - azonban az arománok szerb többség mellett kisebbségben éltek. Ezekben az egyházközségekben már a 19. század második felében elszerbesed- tek. Az elszerbesedés nemcsak a nyelvhasználatban érvényesült, hanem sokszor a vezetéknevüket is szerbes alakban jegyezték be az anyakönyvekbe. Ez utóbbi jelenségre Vácott is számos példát találunk, így lett az Argentiből Argentievics, a Bratóból Bratovics és a Sztajóból Sztajovics. Nem csekély számban léteztek továbbá olyan - többségükben „görögök" alkotta - ortodox szórványközösségek (kutatásuknak a magyarországi szerb történetírás sajnos elég kevés teret szentelt), amelyek nem rendelkeztek templommal, noha létszámuk korántsem volt elenyésző. Ezek között említhető pl. Veszprém, Tata, Jászberény, Nagykőrös, Sopron, Losonc és Paks. A házasodási viszonyokat vizsgálva jól látjuk, hogy a váci ortodoxok szinte kizárólag a szűkebb szülőföldjükről áttelepült családok leszármazot- taival kötöttek házasságot: ha valamelyik házasulandó fél nem helybéli, akkor szinte biztosan valamelyik másik úgynevezett „görög alapítású" egyházközség tagja, illetve pesti, budai vagy szentendrei. Ez a kvázi endogámia - főként a 18. században - nemcsak Vácra jellemző, hanem a „görögök" lakta többi településre is, sőt a 19. század elejéig azokon a helyeken sem igen köttettek „vegyes" házasságok, ahol a szinte kizárólag aromán etnikumú kereskedőréteg és a szerb származású paraszti réteg együtt élt - a legjobb példa erre Mohács és Székesfehérvár, de Siklóson, Szigetváron és Nagykanizsán is ez volt a helyzet. A magyarországi „görögök" körében korlátozott mértékben és sajátos formában ment végbe az a 18. század második felétől kezdve megjelenő és a 19. század második felében kibontakozó nemzeti ébredési folyamat, amely a magyar, a szerb vagy a román nép történelmében olyannyira meghatározó szerepet játszott. Az arománok között négyféle nemzeti „elhasonulási" fo-
