Horváth M. Ferenc (szerk.): Történelmi Vác, a Dunakanyar szíve (Vác, 2009)

Tartalom

=- 1190-ben említik először oklevélben, mint hiteles helyet 1227- ben. A török időben megszűnt káptalant 1700-ban szervezték újjá öt régi és hét újabb kanonoki stallummal. I. Ferenc király 1808- ban mellkeresztet adományozott a káptalan tagjainak Borromeo Szent Károly képével. A káptalan feje a nagyprépost volt. Az egyik kanonok a kispréposti címet is viselhette 1769-től.) Az 1712-ben Kollonits Zsígmond püspök és a káptalan között létrejött egyezség szerint - többek között - még csak a váci jövedelmeket különítették el 7/8-1/8 arányban. A szerződést a felek nem tartották be, s ezért egy királyi ítélet következtében 1742 decemberében új megállapodást kötöttek, ami a város további sorsára is hatással volt. Ekkor már a közös birtokokat, így Vác város területét is két részre osztották. A magyarországi városfejlődésben ritkán előforduló megoldásként létrehozták a külön-külön tanáccsal rendelkező városokat, Püspökvácot és Káptalanvácot. Létezett még 1714-től az igazgatási szempontból ugyancsak önálló, reformátusok lakta Kisvác jobbágyközség. Kedvezőtlen jogállásuk - ahogyan ők írták, „parasztos jobbágyi sorsuk" - miatt robotot is teljesíteniük kellett és természetben adózniuk. Annak érdekében, hogy azonos jogokkal rendelkezzenek, mint az „anyaváros”, többször is kísérletet tettek arra, hogy visszacsatolják őket Püspökváchoz. A két település egyesülése végül 1770 januárjában történt meg.

Püspök- és Káptalanvác ikerváros igazgatását a két földesúr külön-külön szabályozta. Mindkét város élén bíró, főbíró állt. A város első emberét a püspöki, illetve a káptalani földesúr jelöltjei közül választhatták meg a város férfi polgárai szavazás útján.

(A jelöltekre kis golyóbisokkal adhatták le a szavazatokat.) A 12 tagú belső tanács (szenátus) tagjai voltak a tanácstagok, szenátorok; ők alkották

Kisvác jobbágyközség pecsétje

a város vezető testületét. A 12-30 tagból álló külső tanács ellenőrzést gyakorolt a város vezetése felett. A belső és a külső tanács tagjait a 18. században a magyar és a német nyelvű polgárok köréből választották meg egyenlő arányban. A város nevében a főbíró a kisebb súlyú kihágási ügyekben maga is ítélkezhetett. 1848-ig a földesúri birtokokon élő jobbágyok fajsúlyosabb vitás ügyeiben a püspökföldesúr bírósága, a pallosjoggal is rendelkező úriszék döntött. A város és lakosai csak perorvoslatért fordulhattak a megyéhez és a helytartótanácshoz. Fia a váci polgár megszegte az előírásokat és a törvényeket, első fokon a városi bíróság ítélkezett felette, s büntetésképpen pénzbírságra, spanyol köpönyegre, pálcacsapásra, a városból való kiűzésre, kalodára vagy börtönre,,,purger áristom"-ra ítélhette. Súlyosabb esetekben az úriszék börtönbüntetést szabott ki, arról azonban nincsenek adataink, hogy az egyházi földesúr élt volna pallosjogával, és lefejeztetett volna főbenjáró bűnt elkövetőket vagy boszorkányokat égetett volna meg.

Míg Káptalanvác városban polgármestert nem választottak, ismereteink szerint ilyen tisztséget Püspökvácon először 1764-ben töltöttek be. E püspöki városban az a sajátos gyakorlat alakult ki, hogy 1871 -ig nem a polgármester, hanem a főbíró volt a város első embere, s a polgármester - aki általában a„bukott"főbíró volt - az újonnan megválasztott főbírót segítette a munkájában.