Nagy László: Emlékeim a hadifogságból 1914-1921 (Vác, 2018)

Nagy László: Emlékeim a hadifogságból, 1914-1921

ellenem, naponként legalább három levelet írt, melyeket egy tizenhat éves kis parasztlány, a Marinka (MapuHKa) hordozott nekem addig, míg Anyuta példájára ő is szerelmes lett belém. Ekkor már a heccelések és intrikák35 központja voltam a táborban, s magam is nagyon itt láttam az időt, hogy visszavonuljak. A szerencse váratlanul kedvezett, a sors összehozott egy asszonynyal, akiben az ideálomat véltem felfedezni.

Valamikor 1907-ben Ukrajnából Szretyenszkbe száműztek két családot. A család egyik feje Karol Karlovics Dittrich német származású mérnök volt, a másik Grigor Grigorjevics36 Panaszenko,37 rangját vesztett orosz cári főhadnagy.38 Ök is úgy tettek, mint a többi száműzöttek, új életet kezdtek, egy kis vagyont gyűjtöttek, s a garnizon mellett telekhez jutva egy kis villát építettek. Boldogan éltek, de kiütött a háború. G. G. Panaszenkót századosi rangban reaktiválták, K. K. Dittrichet pedig egy műszaki ezredbe osztották. Egy búcsúestély a Szobranyéban,39 mulatás életre-halálra a vodkagőzzel40 telített nagyteremben, s másnap az asszonyok egyedül maradtak... Hogy éppen én pottyantam be ebbe a famíliába, az csak véletlen volt, bizonyos, hogy az orosz nyelv tudása nagy szerepet játszott. Rövidesen mindennapos vendég lettem Alekszejevnáéknál. A századosné végtelenül kedves volt, de inkább visszahúzódott, s így én legtöbbet Jekatyerina Adojfovnával41 társalogtam. Harmincnyolc éves, fontoskodó arcú szőke nő volt, egyébként fogorvosi praxist folytatott. Sokszor emlegette, hogy szimpatizál a magyar néppel, ismeri íróit is, Jókait, Mikszáthot ... a többiekre már nem emlékezett. Majd lassan megismertetett az orosz néppel, a cári birodalom politikai és társadalmi életével, a száműzetéssel, csendőrséggel és rendőrséggel. Nagyon örült, hogy „jól” beszélek oroszul, ilyenkor diplomatikus mosollyal mondta: „Majd szerzünk magának egy orosz feleséget, s itt marad..."

Az utóbbi időben Maria Alekszejevna42 mind gyakrabban ült le közénk, s így természetesen a társalgás is általánosabb lett. Egy este Jekatyerina Adojfovna valahol elmaradt, s én az estét Alekszejevnával töltöttem - feledhetetlenül. Oly eleven volt s annyira szellemes, hogy rá sem ismertem.

Egyszer aztán így szólt hozzám: „Tudja, Vladiszlav Sztepanovics,43 maga ezentúl az én francia társalkodóm lesz, de csak a külvilág előtt. ...Ügy érzem, hogy a rendőrség egyszer érdeklődni fog, miért jár maga mindennap 16