Horváth M. Ferenc: Kisvác. Falu a városban (Vác, 2017)
A reformáció és Kisvác
és a Köztársaság út saroképülete) északra. „Nagy barátságokkal", azaz kedvvel építhették fel a kálvinisták vályog lakóházaikat Új- vagy Kisvácon, prédikátort és tanítót fogadhattak és nádból font imaházat emelhettek, de a téli időszakban „hol egyik, hol másik gazdának házánál" tartották az istentiszteleteket. Ebben az évben kötötte meg Kollonics Zsigmond úrbéri szerződését a kisváciakkal, akik- mintha új betelepülők volnának - ekkor még kedvező feltételekkel, készpénzben, évente két részletben válthatták meg jobbágyi terheiket, és robottal nem tartoztak. A későbbi urbáriumok már robotkötelezettséget is előírtak. A Duna mentén fekvő Kisvác önálló - tanáccsal, bíróval és pecséttel rendelkező - jobbágyközséggé 1718-ban vált, és így működött 1771 márciusáig. Pecsétjükre a Kis Waz felirat alatt kiterjesztett szárnyú madarat, minden bizonnyal galambot vésettek, mely csőrében egy gabonaszálat tartott. Egy emberöltő alatt szembetűnően megváltozott a lakosság felekezeti aránya. Míg 1689-ben a Vácott élők 91%-a volt protestáns, 1715-ben már csak 26% volt az arányuk. A püspök-földesúr és a református hívők élete azonban továbbra sem volt konfliktusmentes. A földesúrnak érdeke volt minél több adófizető jobbágy visszatelepítése, de mint püspöknek nem állt érdekében a kálvinista hi- tehagyók támogatása. Már 1719-ben távozásra kényszerült Decsi Mihály prédikátor és a tanító, és ez utóbbi helyébe katolikus iskolamestert kellett fogadniuk. 1724-ben nádból készült imaházuktól is megfosztotta őket gróf Althann Mihály püspök. Mindezeket átélve a református kisváciak, ha csak tehették, Tahitótfaluba és Szokolyára jártak istentiszteletre, a házasságkötéseket és gyermekeik születését- megkerülve a felsővárosi plébániát - az említett településeken és Kisorosziban jegyeztették be. Hajlandóságuk ellenére, parancsra a keresztelést, esketést és temetést sok esetben a felsővárosi plébános végezte, akinek párbért is fizettek. Kisvác jobbágyközség pecsétje
