Üzenet, 1942 (2. évfolyam, 1-2. szám)
1942-03-01 / 1. szám
Barcelona. Reggel tiz lehetett, mikor a vonat befutott a pályaudvarra. A teDger felöl hűvös szél fujdogált. Kiléptem az utcára. A vasútállomás a kikötő mellett van és az első dolog, amit szemem megpillantott az összebombázott dokkok és raktárházak voltak. Egy ötemeletes nagy épületből nem maradt más, mint a négy kopasz fal. Az ablakokban, amelyeken keresztül az égre látott a szem, groteszkül még ott virított egy egy virágcserép. A nap már ragyogott a város felett, de a levegő hűvös volt és idegen. Fáztam. A kormányzósági palotánál befordultam a Ramblara. A ház előtt két mór katona cirkált Szuronyos puskákkal a vállukon jártak fel és alá. Alig egy-két járókelő járt arrafelé, ahol őrt állottak, legnagyobb részük a másik oldalra tért. Az utcák kihaltak és élettelenek voltak. A sétáló katonák rongyosak voltak, sokan tornacipőt viseltek, a tisztek legtöbbjén vadonatúj volt az uniformis. 1939 szeptembere volt. A polgárháború már véget ért és a béke lett úrrá ismét, de a városon nem volt jele az örömnek. Gyerekek koldultak az utcasarkon és hamisított cigarettát árultak. Még soha szomorúbb városban nem voltam, mint a háború útani Barcelonában Délfelé népesülni kezdtek az utcák. Ebédelni indultam egy jónak látszó vendéglőbe. A pincér kérdezés nélkül közölte velem, hogy a hosszú étlapból csak kettöfajta áll rendelkezésemre. Kinn a terraszon üldögéltem, mikor egyszerre az utcán elhelyezett hangszóró megszólalt. Tizenkét óra lehetett Kürtök harsantak fel a tölcsérből. S erre a maginduló zeneszóra az egész város hirtelen megdermedt. Először nem tudtam mi történik, de aztán ahogy láttam az elörenyuló sok sok kart megértettem: a himnuszt játszották. És a város engedelmesen adta tiszteletét a hangszóró mögött rejtezkedö nagy Valakinek. A zene széles hullámokban hömpölygött az emberek felett: A hangja parancsoló volt és kíméletlen. Nincs kegyelem mondotta, tisztelj, nem menekülhetsz. Minden megállt az utcákon. Az alig kimerészkedett sétálók mozdulatlanul és kinyújtott kézzel hallgatták a zenét. Mint rabszolgatartó ostora hullottak a hangok az utcán állókra. A villamosok megálltak és a kocsivevezetök kinyújtott kézzel várták a himnusz végét. A cipöpucolók,' a koldusok, a hamisított cigarettaárusok római köszöntéssel hódoltak az új úrnak. Arcom vörösen égett a szégyentől Néztem a kinyújtott kezeket, a mozdulatlan utcát és egy pillantással felittam mindent. Láttam az összerombolt házakat, de nem a mostani mozdulatlanságukban, hanem az első zuhanó bombák robajai között. Láttam a fiatal, hősies ■öztársaságot, melynek fiai fegyvertelen majdnem és segitég nélkül dtek fel a szabadság védelmében. Láttam a vidám fiukat és láDyot, ahogy énekelve mennek az utcákon át a harcterek fel kák, ágyuk és bombák hangjai közt mint kel életre egy t izivü nép leghatalmasabb eposza. Spanyolország harci 1s eleven erővel zúgott a fülembe s ekkor körülnézt' m, hogy minden hiába. Hát meghalt volna a szab 'usz, ez a mozdulatlanul elörenyuló sok kéz volna s 15 -
