Üzenet, 1941 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1941-10-01 / 5. szám
Kiss Antal feláll s szomorúan nézi végig a szomszédját, a «hitest». Sajnálkozik rajta. Halkan jóakaratuan kérdezi tőle: «Csak eljöttek? Es maga is, szomszéd? Mondja, nem szégyeli legalább kend magátí hát nem tudja, hogy nekem nincs? Akkor minek segít ezeknek a...» «Csendesebben öreg — vág közbe az egyik csendőr hetykén. Na gyerünk csak gyorsan, félre az útból Nekünk még máshol is van dolgunk». «Innen pedig nem visznek ki semmit már, megmondtam egyszer. A csendőr dühös lesz és kiabál. Félredobja az embert és indul a ház felé. Az asszony és a gyermekek ott állnak az ajtóban. Az asszony zokogva, tehetetlenül tördeli a kezét. A gyermekek mitsem értve, gyámoltalanul fogják anyjuk ruháját és hangosan sírnak. Az ember nem hall semmit, csak azt látja, hogy valami rettenetes, valami szörnyeteg megy, ér mindig közelebb az övéihez Már nem látta, csak gyermekei rémült, siró arcát. Elképzelte, hogy ezek már nem élhetnek tovább, mert elviszik előlük az életet, a kenyeret 0 sem élhet tovább Pusztulni .. De nem engedni, soha! Még utoléri a csendőrt és eléveti magát. Megragadja és vad, kétségbeesett kitöréssel lihegi. -Nem, ezt nem engedem. Ezt én izzadtam ki az én verejtékes munkámmal és nem maguknak. Nem engedem, hogy elrabolják. Az én házamba nem teszi be a lábát, csak a holttestemen keresztül!» A csendőr ordit. «Piszkos parasztja, megy azonnal az utamból. Takarodjon, mert keresztüllövöm, mint egy kutyát.» «Löjön, ha mer, — kiált most már magán kívül a paraszt— de ha megteszi, isten irgalmazzon magának.. . » A csendőrök újra elindulnak. A házakból lassan lassan szivárogni kezdenek a szomszédok. Kiss Antal ott áll mereven, mozdulatlanul, sziklaszilárdan és nem enged. Nézi őket szótlanul, de a szemeiben olyan fény lángol, hogy megriadnak az urak. A szomszédok gyűrűje szorosabb és szorosabb lesz. A hang parancsolóan felcsap. A szuronyok előbbre villannak. Utat, mondja a hang, Senki se mozdul. A nap égetően süt. Egy áldogáló kisgyerek elsírja magát. Utat!, hallatszik újra és már durvábban a felszólítás. A szurony előre billen. Az udvar homokjában kaszák és kapák hevernek. Az arcokon robbanóan éget a tűz. Valami megmozdul. A lovaglónadrágos hátsózsebéhez kap. Lőni!—ordítja a hang. Fény tüzel fel és ezy test hull a homokra. A komoly paraszti fejek nézik mereven a vonagló testet. Kiss Antal fekszik a földön és nyitott szájából ömlik a vér. Az úri és zsoldos arcokon sápad a félelem. Az udvar homokjában kapák és kaszák hevernek. Izmos kezek hajolnak le értük. Majd felvillan a fény a magasra emelt acélon, mely kemény ütéssel csapódik le a szolga-fejekre. Káromló kiáltások, csonttörö csapások és lövések zajától hangos az udvar. A parasztok elkeseredett ütéseit az évszázados elnyomás haragja, megaláztatása és szenvedése edzette keménnyé. ..Verekedtek szótlanul; mig csak az utolsó bérenc is ott feküdt elterülve a porban. Akkor megálltak. Az asszonyok és gyermekek ijedt kiáltozással vetették», magukat a férfiakra. Mi lesz- 17 -
