Útitárs, 1994 (38. évfolyam, 1-6. szám)
1994 / 1. szám
umnnssM Negyven év múlva újra Békéscsabán jártam decemberben. Az ev. gyülekezet négynapos evangelizációs szolgálatra hívott meg. Arra a kérdésre kerestük a választ, hogy "miért éppen Jézus?" - Négy feleletünk volt Jézus négy példázata alapján: 1. Mert csak Ő hirdette az egyedül jó Istent (Mt 20,1-15); 2. Mert csak Ő hirdette az örvendező Istent (Lk 15,4-10); 3. Mert megbízásunk van Tőle (Lk 12,39.42-44), és 4. Mert neki kell elszámolnunk, amikor viszszajön (Lk 12,45-48). S ha már előzőleg a budapesti Evang. Teológián többek között "Bevezetés Jézus példázataiba" címen novemberben előadásokat tartottam, jó volt az ott elmondottakat az igehirdetés számára azonnal gyümölcsöztetni. Különös élményt jelentett, hogy fölmehettem arra a szószékre, amelyen 1953- júliusában először prédikálhattam ********************************* SZERETETTEL KÖSZÖNTJÜK 70. SZÜLETÉSNAPJÁN D. Terray G. Lászlót, aki 28 éven át volt lapunk főszerkesztője és ma is belső munkatársa. Olvasók és szerkesztők "Áldjad én lelkem az Urat, és el ne feledkezzél semmi jótéteményéről." Zsolt. 103,2. felszentelt lelkészként. Igen bonyolult életútam 40 év után ide vezetett vissza. Meghatott, hogy ezt megélhettem, s megnyugtatott, hogy - bizonyos értelemben - hazajöttem. Jó volt találkozni emberekkel, akik még emlékeztek az akkori segédlelkészre. Érdekes volt látni olyan fiatalokat, akiknek valószínűleg a szülei voltak egykori hallgatóim. De nem csak az én bonyolult életútam vezetett el a csabai kistemplomba. Valaki mással is találkoztam ott. E- gyütt indultunk neki annakidején a teológiai stúdiumnak, de hamarosan nemcsak elváltak útjaink, hanem áttekinthetetlenekké és egymás számára beláthatatlanokká lettek. Mindegyikőnknek magának kell Isten előtt számot adnia a maga útjáról, tudom és hiszem. Most mégis jó volt régi barátomat minden istentiszteleten ott látni, vele beszélgetni, őt megölelni, - abban a reménységben, hogy nem kell megint négy évtizednek eltelnie ahhoz, hogy újra találkozzunk. Meggyőződésem, hogy a hallott ige és az úrvacsorái együttes részvétel talán eddig nem is remélt közelségbe hozott bennünket. A hirdetett Jézushoz, és egymáshoz. Mosolyognom kellett amikor a szószékre föllépve arra a bizonyos első csabai istentiszteletemre emlékeztem. Ami akkor történt velem, örök tanulságul szolgált és felejthetetlenül belém vésődött. Az történt ugyanis, hogy egy hétfő reggeli (szlovák nyelvű) áhítatot kellett tartanom. Akkor az volt az érzésem, hogy remekül fölkészültem, és jó lesz a prédikáció. Ennek megfelelően, (mi minden meg nem fordul egy zöldfülű káplán fejében?!) meg voltam tökéletesen győződve afelől, hogy ezt az "új hangot", "az év legjobb prédikációját" mindenki feszülten figyeli és hallgatja majd. Megkondultak a harangok, felbúgott az orgona, elhangzott az ének, elmondtam az apostoli üdvözlést, fölolvastam a bibliai szentleckét, s megszólítottam - kicsit remegő hangon, de igen öntudatos határozottsággal a gyülekezetét: "Keresztyén testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!" Ám a most következő (remek!) prédikáció első mondata majd a torkomon akadt. A szószékkel szemközt levő kóruson ugyanis ebben a szent pillanatban fordított nekem hátat az öreg kántor, kihúzta zsebéből a napilapot és teljesen belemerülve annak élvezetébe, olvasni kezdte... El tudja képzelni az olvasó azt a bombahatást, amit ez a művelet a saját véleménye szerinti legjobb prédikációját elmondani szándékozó, híres káplánra gyakorolt? Azt hiszem, nehéz lenne kibányászni, hogy mi mehetett végbe bennem. Volt abban bizonyára felháborodás csakúgy, mint megrökönyödés, és méreg is. Megvetettnek éreztem magam, kicsit megalázottnak is, no és valószínűleg önérzetemben megsértettnek. Mindenesetre egy szempontból jó volt ez a csabai káplántapasztalat. Megtanultam, hogy a prédikáció sem mindenki esete, s hogy erre a tényre jó, ha idejében felkészülök. Bolygásaim sok-sok tapasztalata ezt csak megerősítette. Másrészt valósággal fölrázott ez az eset, hogy a szószékre mégis csak minőségi portékát szabad vinni. Vagy ahogy azt valaki egyszer szellemesen megfogalmazta: a szószék nem arra való, hogy beszéljünk, hanem hogy mondjunk is valamit! Hogy 40 év után is meghallgattak Békéscsabán, azt köszönöm. Hogy igehirdetéseimet befogadták-e, azt nem tudtam megállapítani. Ahhoz túl messze volt a gyülekezet tőlem, s alkalmam sem volt a vele való egyébkén ti találkozásra. Mégis Békéscsaba nekem - 40 év után is - igazi élmény volt. Köszönet Kovács Pál lelkésztársamnak és barátomnak a meghívásért, amely ezt lehetővé tette. gi.
