Útitárs, 1993 (37. évfolyam, 1-6. szám)

1993 / 4. szám

ISSN 0500-795-X MAGYAR EVANGÉLIUMI LAP xxxvii.évfolyam 1993.4. szám Gémes István: Terhes évek - nosztalgia nélkül Évfolyamtalálkozó Sopronban 1948 nyarán 39 fiatal nyújtott be felvételi kérvényt a Pécsi Erzsébet Tudományegyetem Evangélikus Teológiai Karára, Sopronban. Szándékukban állt, az egyre nehezedő idők elle­nére is, öt évi tanulás után a lelkészi pályát választani. To­vábbi két pályázót elutasított a felvételi bizottság, viszont két idősebb, már más tanulmányokat folytató hallgatónak meg­engedték, hogy később az évfolyamhoz csatlakozzék. A helyzet nem volt rózsás, ezt közülünk többen, igen ha­mar, a saját bőrükön is érezhették. Volt, akinek már két hónap után bizalmasan megsúgták, hogy jó, ha már az első karácsonyi vakációról vissza se jön, mert politikailag tart­hatatlan a teológián. Volt, aki igen nehezen szokta meg a sok-sok kiscsoportba osztódó, kb. 100 hallgató mentalitását, és belefáradt a csatározásokba. Mást a 40-es évek ébredést mozgalmai "dobtak be" Sopronba, ahol hamar találkoznia kellett a héber- és görög nyelvórák szárazságával, a teológia tudományos művelésének igényével - és megijedt, féltette et­től a hitét. - De hamarosan 'beépültek" hivatalosan megbí­zottak is a köreinkbe: volt, aki politikai sajtófélórát követelt pártmintára, más szállította az értesüléseket. - Jó professzo­rainkat kikezdte a politikai ideológia vasfoga, a gyengébb odahelyezetteknek csak igen szűk körök bizalmát sikerült megnyerniük. Temettük a "régi gárdát" és meg kellett szok­nunk az "örökös dékánokat". 40 év nagy idő, nemcsak a pusztában vándorló választott nép életében. Időközben megszületett a 20.század egyik leg­­szégyenteljesebb intézménye, a vasfüggöny. Sopron határsáv­ba esett, a vonattal érkezőt már Győrött igazoltatta a hata­lom. Ennek természetes következményeként 1951 őszétől már a volt budapesti Fasori Gimnázium átmenetileg rendel­kezésünkre bocsátott termeiben "sátorozhattunk". Ott álltunk neki 1953 júniusában a záróvizsgáknak. Emlékezetem sze­rint az eredeti harminckilencből huszonhármán. És tizenha­tan végeztünk. * Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ezt a 40 évet csupán negativ előjellel kell ellátni. Az egész országba szétszóródott csapatból (hárman külföldre is kerültek) helyüket jól megál­ló gyülekezeti lelkészek kerültek ki (némelyikük hét évi se­­gédlelkészkedés után!). Vállalták az ellenséges hatalom rö­vidzárlatos azonosítását és megkülönböztetését, mellőzést sőt megtorlást szenvedtek el. Házastársak kerültek hátrányos helyzetbe, gyerekek elől zárták el a továbbtanulás lehetősé­gét. Am az ige hirdetése, a szentségek kiszolgáltatása töret­lenül folyt. Hihetetlen leleményességgel, ügyesen forgolódva, a helyzeteket pillanatok alatt áttekintve, a szemben álló fél ideológiai elvakultságát legyőzve, igyekezett ki-ki a maga munkáját végezni. Egyesek akadémiai tanárságra vitték, es­peresek kerültek ki közülünk, s ha döcögve is, a legtöbbjét valamikor mégis csak "ajándéknyaraltatták” Suomiban, Er­langen nyelvtanfolyamain, vagy éppen Rügen szigetén, eset­leg Svájcban. Az évfolyam azonban nem vár el, többségében, semmiféle szerecsenmosdatást. Mert nemcsak a tűznél hamarabb me­legedők tábora vagyunk, hanem a titkosrendőrséggel, annak éjszakai látogatásaival és kihallgatásszámba menő "beszél­getéseivel" megbarátkozni kénytelenek is. Emlékezetes ma­rad számomra egyik évfolyamtársunk nagy "kitálalása" a rendszerváltozás közeledő megvalósulása előterében tartott találkozónkon. Alig lehetett fékezni. S amikor pár hétre rá meghalt, tudtuk, hogy igen sok keserű emléket vitt magával a sírba. Hiszen a 40 év evangélikus lelkésze átélte a kiszolgálta­tottság keserű sorsát. S ami a legrosszabb: ritka, tisztelet­reméltó kivételektől eltekintve, tudnia kellett, hogy ha politikailag kikezdték, legkevésbé remélhetett segítséget a saját egyházától. Mert, hogy valamelyikőjükről "lerángatják a Luther-kabátot", azzal nem állami ember fenyegetett. És hiába tette szóvá valaki az ifjúság elesett állapotát mégoly szelíden is, saját püspöke büntette meg őt családja szétsza­kítását jelentő elhelyezésével. Hogy a kollegák bizalmára és segítségére számítani lehe­­tett-e, arra - igen gyakran titokban tartott - jó példák voltak. És csak az vethet követ a másikra, aki maga soha bele nem tekintett a rossz példák felszakította szakadékokba... A kö­zös teher alatt azonban olyan barátságok, sőt családi kap­csolatok is születtek, amelyeket nem lehet eléggé nagyra ér­tékelni. Erőforrást, biztatást, szolidaritást sugároztak ezek magukból. És segítették a - túlélést. * Négyen közülünk már befejezték földi pályafutásukat. A szolgálatból elhívta őket az Úr. Mi, akikre ugyanez a sors vár, igen reméljük, hogy Németh Ferenc, Pethő István, Schottner Gottfried és Varga Árpád évfolyamtársaink azt a kart erősítik, amely Isten dicsősége örök szolgálatára szegő­dött el. Az örökkévalóságban. Ha ezt nem remélnénk, ma­gunk fölött mondanánk ítéletet. Elzarándokoltunk a soproni evangélikus temetőbe és le­róttuk kegyeletes hálánkat egykori tanítóink, Budaker Osz­kár, Deák János, Kamer Károly, Kiss Jenő, Podmaniczky Pál sírjánál. * Leterhelten sokat néztünk hátra, szinte önvádló visz­­szapillantásokkal. Ami súly és teher, azt a politikai nyomás megszűnte még nem semmisíti meg automatikusan. Sok még a bizalmatlanság is: ám, akinél a bizalmatlanság az életösztön legfontosabb védőbástyája volt, az nehezen rom­bolja le maga körül - ha lehet egyáltalán - ezt a bástyát. Mégis, újra rájöttünk, hogy a Krisztus-adta szabadságra hívott el minket az Isten. Jaj nekünk, ha ezt csak másoknak áruljuk szószékről, magunk pedig inkább ragaszkodunk a megszokott - és talán itt-ott meg is szeretett - kötelékekhez. Mert hogyan adhatnánk akkor hálát Istennek - a negyven terhesen szép évért?

Next

/
Thumbnails
Contents