Útitárs, 1992 (36. évfolyam, 1-6. szám)
1992 / 5. szám
mmRssK TANÍTÓINK VOLTAK János - az aranyszájú hírnök A kereszténység az ú. n. »könyvvallások« közé tartozik, hiszen egész hitének és mondanivalójának egy könyv, a Biblia az alapja. Mégis a története folyamán akkor indult meg benne a mozgás, elevenség, reformáció, amikor valaki istenáldotta tehetség megszólaltatta, eleven szóvá tette a Szentírás holt betűjét. Ezek közé tartozott a szíriai Antiókiában 354 táján született János, Szekundusz római ezredes és felesége, Anthúza fia. Aranyszájúnak nevezték el később az ókornak ezt az egyik legkiválóbb keresztény prédikátorát és csodálkozva hallgatták, ahogy a Szentírás üzenetét szinte az élet minden területe számára hasznosítani és arra alkalmazni tudta. Foglalkozott a romlott erkölcsökkel csakúgy, mint a keresztények között is elharapódzott luxuskereséssel, ostorozta a szegények kihasználását és a papok nőügyeit. Gyülekezete f e j lődésképtelenségét ugyanúgy elpanaszolta, mint ahogy sose fáradt bele a jóra való buzdításba. Gyorsírók jegyezték föl minden szavát, hogy írásban terjesszék tovább az üzenetét. Antiókiában minden prédikációja eseményszámba ment. A beszéd művészetét János ugyan kora nagy tanítójától, Libaniosztól tanulta, ám a tehetséget a bölcsőjébe helyezték. Nem ismerünk még hozzá hasonló más, ilyen istenáldotta prédikátor-tehetséget, mint ő volt. Tudott bánni a szóval, stílusa utánozhatatlan volt, előadókészsége bámulatosan kiművelt. Hol a képszeretete és használata lepte meg hallgatóit, hol a szójátékai. Tudott szenvedélyes és szabad, de ironikus, sőt szarkasztikus is lenni. Nem csoda, ha elragadtatott hallgatói a templomban való tapsolás pogány szokásának megfelelően, igehirdetéseit vastapssal jutalmazták. Az anekdota szerint egyszer azonban János megelégelte ezt az elharapódzott szokást, s egyik prédikációja után megdorgálta a tapsoló gyülekezetét. Azonban ezt a dorgálást is olyan gyönyörű nyelven mondta el, hogy még ezért is - újabb tapsvihart aratott. A szó legszorosabb értelmében volt szenvedélyes prédikátor. »Egy napot se mulaszthatok el, hogy a Szentírás kincseivel ne tápláljalak benneteket« - mondta egyszer egyik prédikációjában, amelyet aztán fölvettek egy Mózes első könyvéhez írt kommentárjába. Fáradhatatlanul, tudományosan vizsgálta a Szentírást, de még ez is csak arra volt jó, hogy még jobbak legyenek a beszédei. Prédikátorsága a legnagyobb szenvedések és üldöztetések közepette is nemcsak életelemévé, de legfőbb gyógyszerévé is vált. így vallott erről: »A prédikálás tart egészségben; csak kinyitom szólásra a szám, s máris eltűnt minden fáradtságom.« Bár maradt volna meg ebben a prédikátori hivatalában. Ám a bizánci birodalom viszonyai hamar diakónust, majd püspököt, sőt a császár udvari prédikátorát csinálták belőle. Csellel vették rá ezt a legszívesebben remetebarlangban élő aszkétát, hogy vállalja - egyház és hatalompolitikai megfontolásokból - a császár udvari prédikátora minden fényűzéssel és udvari intrikákkal kipárnázott hivatalát. Becsületére legyen mondva, hogy ő ezt nem akarta. Sőt, miután látta, hogy nem tud kitérni előle, itt is teljes erővel nekiállt a munka legjobb elvégzésének. De míg antiókiai gyülekezetében buzdíthatott és ostorozhatott, nevén nevezhette a jót, de a gonoszt is, az ilyesmit azonban zokon vette a császári kegyencek elpuhult és elkényeztetett hada. Arkádiusz császár papucshős volt, Eudoxia császárné hiúságát és hatalomvágyát pedig gyorsan szóvátette az új udvari prédikátor. Reformálta a klérust, eltávolította a tudatlan és lusta papokat, s nem csoda, hogy emiatt ellenlábasa, Theofilosz még azt is elérte, hogy őt, aki már konstantinápolyi pátriárka volt, száműzzék. Bár egyszer még visszatérhetett, de a fegyverszünet tiszavirágéletű volt. A szenvedés, amelyről olyan átéléssel és meggyőzően tudott prédikálni, lett további életének állandó kísérője. Elkergették a birodalom legkeletibb csücskébe. S ha valahol megálltak vele és híre megelőzve őt, embereket vonzott oda, hogy hallgassák - az őrök irgalmatlan kegyetlenséggel kergették tovább. Egészen addig, amíg szervezete végleg föl nem mondta a szolgálatot és szinte menetközben halt meg 407 szeptember 14-én. Utolsó szava ez volt: »Legyen Isten áldott mindenért!« Útközben azt gondolták őrzői, hogy megtörhetik lelki erejét. János azon-Egyházak Magyarországon Eddig 38 egyház és egyházi közösség kérte hivatalos bejegyzését Magyarországon. A jelenlegi statisztikák szerint Magyarország lakosságának hozzávetőleg 65-70 százaléka katolikus, 15-20 százaléka református, 6-8 százaléka evangélikus. Az összes többi egyházhoz a lakosság egy százalékánál kisebb létszámú hívőcsoport tartozik. Az 1992. évi állami költségvetés az egyházaknak a következő juttatásokat tartalmazza: Hitélet: 980 millió forint; egyházi ingatlanok felújítása: 430 millió; beruházás, fejlesztés: 300 millió forint; közgyűjtemények támogatása: 120 millió forint; egyéb céltámogatás: 100 millió (az Országgyűlés ezt az összeget különválasztotta); hitoktatás díjazása: 600 millió forint (ez az összeg nem az egyházak közvetlen állami támogatásának része). ❖ * * 190 ÉVE SZÜLETETT KOSSUTH LAJOS »Többnyire - ne csaljuk magunkat - mégiscsak bizonyos minoritás, és nem a nagy tömeg fogja, ha fogja, honunk felüdülését eszközleni, miképp e részben sem hibázom tehát, ha honunk javát illetőleg inkább a minőségi, mint a mennyiségi tekinteteket veszem szemügyre.« *------X------X------X------X------X-ban - egészen máig szóló érvénnyel - törhetetlen lelkierőről tett tanúságot amikor ezt mondta látogatóinak: »Az idők változnak, ám a célunk mindig ugyanaz maradt, t. i. az hogy ne maradjon parlagon az Isten szántóföldje.«
