Útitárs, 1991 (35. évfolyam, 1-6. szám)
1991 / 5. szám
ÚT/TfíRS^E, Új (?) kérdések, régi (?) felelet 5. Bűn-e az öngyilkosság? Bár úgy kaptam a kérdést, ahogy most idéztem, bevallom, nem ott látom a feladatomat, ahová a kérdés formája azt helyezni szeretné. Hogy t. i. bűn-e az, ha valaki önkezével vet véget az életének, azt a kérdést már eleve úgy kell kezelnünk, mint amelyre nagyon olcsó válasz lenne, ha minden megindokolás nélkül akár igennel, akár nemmel felelnénk. Ma is koncentrikus körökben mozgunk, ha ennek a kérdésnek valahogy a legbelsejébe akarunk behatolni. 1. A legkülsőbbnek tartom én azt a kört, amelyikben a gondolkodás szintjén, hogy úgy mondjam, elméletileg foglalkozunk a kérdéssel. Hogy nagy gondolkodók és lelkiismeretesen kutatók is voltak szép számmal itt, az csak arra utal, hogy nem szabad legyintenünk, ha itt kezdjük el a gombolyag legombolyítását. Elvégre - legaláb is mai ismereteink szerint - az ember valószínűleg az egyetlen lény, amely tud a saját kezdetéről és végéről is, sőt, bizonyos körülmények között, azok felett rendelkezési hatalma is lehet. Pláton és Kant, Dosztojevszkij és Kirkegaard, Heidegger és Hume mondhattak ma már nem vallott vagy túlhaladott véleményt, de senkisem tagadhatja, hogy becsületesen megpróbálták végiggondolni az esélyeket és azok következményeit. Dosztojevszkij pl. a természetet okolta, mert őt világra hozta, anélkül, hogy efelől kikérte volna a véleményét. Ha tehát ő meggyőződésből viszszadobja a »belépőjegyet«, akkor ugyancsak meggyőződésből bünteti meg a tapintatlan természetet (»Démonok«). Ezzel szemben Kant tiltakozott az ellen, hogy megölje önmagát, hiszen ezzel vétene a halhatatlan lélek ellen. Ez pedig még gondolatnak is elképzelhetetlen, de főleg erkölcsileg elítélendő cselekedet. Ehhez csak azt teszem hozzá, hogy ezek a nagyok mégolyán ellentmondásosságukkal sem tudták megakadályozni, hogy 1958-ban pl. az NDK-ban minden ezer polgárból 28, Ausztriában 23, Dániában és Magyarországon 21 »önként« távozott ebből a világból. Sőt tudjuk, hogy Magyarország azóta már meghódította az első helyet ebben a szomorú versenyben. Erősen megkérdőjelezhető tehát az a vélemény, hogy az öngyilkosság problémája racionális, elméleti síkon lenne megoldható. 2. Beljebb lépve, komoly figyelmet kell szentelnünk azoknak a tudományoknak, amelyek ezzel a nagyon fontos jelenséggel, hogy úgy mondjam, foglalkozni kénytelenek. Orvosok és pszichológusok, kriminalisták és lelkigondozók szava jelenthet itt nem csak egyszerűen a jelenség megértésében sokat, de segíthet sok-sok belénk ivódott előítélet lebontásában is. Milyen fontos pl. azt a véleményt hallani, hogy statisztikák szerint legalább minden harmadik öngyilkosjelölt röviddel a tette végrehajtása előtt felkereste az orvosát. Azaz valamilyen formában ezt a tragédiát az egészség szempontjából, tehát orvosilag is kell nézni. S ha azt halljuk, hogy depresszió, neurózis, pszichogén reakció vagy pszichopátia áll a legtöbb eset mögött, akkor nem is nehéz ennek a felismerésnek helyet adnunk. - Lélekbúvárok hívják fel a figyelmet a jelölteknél fellépő fokozódó beszűkülésre és a lefojtott, majd kirobbanó agresszióra, amely végül zsákutcába kergeti az embert és ott - büntetésképpen - végez vele. Az a felismerés is meggondolandó, hogy nem szabad soha önkéntes halálbamenetelről beszélni, mert aki önmagát pusztítja el, minden más, csak nem önkéntesen cselekvő és semmiképpen nem szabad. 3. A harmadik koncentrikus körbe nem olyan egyszerű mindenkinek belépnie. Lelkigondozó gyakorlatunk megmutatja u. i. mindig újból, hogy öngyilkosságot sikertelenül elkövetettek arról a helyzetükről beszélnek, amelyben senki sem veszi észre, néha félreérthetetlen utalásaikat jövendő tettükre. Ugyancsak feltárják sokszor emberi kapcsolataik kilátástalanságát vagy éppen csődjét. Harmadsorban pedig arról a valóságos, vagy vélt falról tudósítanak, amely körülveszi őket, s amely a belső szorongásukból, kilátástalannak látott zsákutcáikból és a körülöttük élők figyelmetlenségéből állt össze. Azaz, izoláltságukról és magukra maradásukról tudósítanak sokszor igen szívbemarkoló hatással. Nem mintha nem lennének az életüket kioltók között keresztyének is, sőt igen tekintélyes ott az arányszámuk. Lelkigondozói gyakorlatunk azonban arra utal, hogy azok a felvértezettek közöttünk, akik sorsukat, életüket, egész egzisztenciájukat összekötve érzik és hiszik Istennel, s ebben az összefüggésben rendezik emberi kapcsolataikat is. Azok, akik elmondják és hiszik ezt a mondatot: »akik az Isten szeretik, azoknak minden a javukat szolgálja« (Róm 8,28). S még akkor is, ha itt-ott mély völgyeken át vezet életútjuk, ebbe az Isten-közösségbe, a Tőle való elszakíthatatlanság gondolatába bele tudnak mindig kapaszkodni. Ennek fényében állnak össze sokszor a mozaikkockák, amelyek azelőtt zavart, összefüggéstelen képet alkottak. így figyelnek fel ők is az addig nem regisztrált emberi segítésre és törődési szándékokra maguk körül. Hogy bűn-e az öngyilkosság? - ez volt az eredeti kérdésünk. Két gondolattal térjünk most még vissza rá. A tapasztalat szerint nem segítünk veszélyeztetetteknek morális, észszerűen nagyon bölcs és logikus lelkükre-beszéléssel. Még az a kedvenc vallásos gondolat is csak ritkán segít, hogy nem sérthetjük meg az Úr Istent, az élet adóját azzal, hogy az ajándékát visszadobjuk. Ne értsen félre senki: a mondat tökéletesen igaz. De nem biztos, hogy visszatartó ereje van valakinél, aki éppen azon a ponton van, hogy problémái, megoldatlan kérdései elől a halálba meneküljön. Ha azonban a bűnt nem ilyen morális kategóriának vesszük, akkor igenis bűn az öngyilkosság. Mint, ahogy bűn és bűnös minden élet, amely Isten nélkül való. Csak a mi bűnös, tehát Isten nélküli életünkben fordulhat elő, hogy ráadásul még a minket hordozó fizikai valónkat is eldobjuk magunktól. Ezzel magunknak jelentünk ki olyan önrendelkezési jogot, amelyet Istentől elszakadásunkkal rég eljátszottunk. Jézus Krisztus igehirdetésére figyelve mondjuk azt, hogy ezzel csak tetézzük a bűnt és ez nem jelent semmire, de semmire megoldást. (Rádióadás, 1990) Egyház és pártállam . . . A Bokor bázisközösség levele a pápához A Bokor katolikus bázisközösség tagjai levélben fordulnak II. János Pál pápához, amelyben aggodalmuknak adnak hangot a magyarországi egyházak jelenlegi megosztottsága miatt. Érvelésük szerint a pártállam bukása óta hazánkban több minden megváltozott, de a pártállam egyházakat megosztó »vívmánya« változatlanul érvényben van. Püspökök, papok, világiak változatlanul kirekesztendő, az egyház életétől távol tartandó társaságnak tekintik a Bokor közösséget, amelynek tagjait a pártállam még a legutóbbi években is gyakorta bebörtönözte. A levélírók szerint a pártállammal kollaboráló hierarchia gyakorlatilag ma is kiközösíti az egyház életéből a hitvallókat. A bázisközösség tagjai úgy vélik: ha a hazánkba látogató pápa nem gondoskodik arról, hogy a magyarországi katolikus egyház visszafogadja őket - mint kitaszítottakat -, ez esetben a megosztottság csak tovább mélyülne. A bázisközösség levelében a Bokor tagjai leszögezik: részükről a kiengesztelődésnek eleddig sem volt, s ma sincs akadálya. A közösséget átokkal sújtó püspököket mindvégig apostolutódokként szólították és sosem válaszoltak a kitaszításra kitaszítással. A bázisközösség szerint a magyar társadalom egészének szüksége lenne arra, hogy az egyházi hierarchia is bevallja múltját, s adjon számot mindarról: hogyan vészelte át a diktatúra évtizedeit. Úgy vélik, a magyarországi egyházak vezetői mindaddig nem állhatnak tisztán híveik elé, amíg a püspökök is alázattal meg nem vallják, hogy ők is gyengék voltak az ateista pártdiktatúra évtizedeiben. Ha viszont megvallanák gyengeségeiket, úgy elindíthatnának egy olyan folyamatot, amelyben visszaszorulnának az egykori hóhérok, s némi vigasztalát kaphatnának a még életben levő egykori áldozatok. Amennyiben elmulasztanánk azt, amit a jelen történelmi pillanat vár tőlünk - írják levelükben a Bokor képviselői - bizony nem szerezhetjük vissza egyházunknak azt az erkölcsi tőkét, amelyre egész tásadalmunknak szüksége van. (Magyar Hírlap, 91. 8. 14.) Budapest. Evangelizációs napokat rendezett a rádiómissziós szolgálatunk a kelenföldi evangélikus templomban szept. 6-8- án, Heitmann Rolf Gunnar norvég lelkész szolgálatával.
