Útitárs, 1990 (34. évfolyam, 1-6. szám)

1990 / 2. szám

Menekülő ember a

Bibliában 3. Lót

»Amikor hajnalodon, így sürgették az angyalok Látót: Kelj föl, fogd feleségedet és itt levő két leányodat, hogy el ne pusztulj a város bűne miatt! És amikor tétovázott, megragadták a férfiak a kezét. . .« lMóz 19,15-16.

Lótot kényszeríteni kell a város elhagyására, holott tudja, hogy Isten pusztulásra ítélte azt. Miért? Hiszen meg van írva, hogy milyen hatással volt reá Sodorna és Gomora lakóinak istentelensége! Nem vette át életmódjukat, erkölcstelenségüket; feslett életük utálatos volt előtte lelke mélyéig. Belefáradt abba a szüntelen lelki harcba, melyet folytatnia kellett, hogy megmaradjon az igaz úton; a gonosz cselekedetek özöne napról napra gyötörte őt (2Pét 2,7-8). És amikor betelt a mérték s Isten kinyújtja a bűnös városok felé megtorló kezét, feléje pedig mentő karját, mégis tétovázik.

Mi foghatja vissza? Miért késlekedik? Azért, ami ma is annyira fáj a sok-sok millió embernek, aki hajléktalanná, hontalanná, otthontalanná vált. El kell hagynia a családi fészket, hosszú élet becsületes munkájának eredményeit, örömnek, bánatnak tanyáját, s mindazt, amit szavakkal ki sem lehet fejezni és ami együttesen az otthont jelenti! Kérdés támad benne: nem volna-e jobb inkább ezzel együtt elpusztulni, mint öreg korára batyuval a hátán koldusszegényen nekilódulni a világnak? Az Isten azt mondja, hogy nem! És valósággal kényszeríti arra, hogy a menekülés útjára lépjen. Lót maga egy szalmaszálat sem mozdít meg elindulásuk érdekében, csak hátráltatja, késlelteti. Talán azért is, mert vőit nem sikerült elindítania, akiknek »úgy tűnt, hogy csak tréfál«. Fognák vissza tehát a családi kapcsolatok is!

Milyen döbbenetes erejű, jelenünkbe világító kép ez a hajnali menekülés! A szunynyadó, mit sem sejtő dúsgazdag városból négy ember siet kifelé. Mindenük az, ami rajtuk van és amit a hátukon cipelni tudnak. Szegény emigránsok! És ebben rejlik megtartatásuk.

Lótnák ilyen szegénnyé kellett lennie, de ebben a szegénységben ismét Istené lehet egészen. Ellenállhatott volna ő is, mint vői, de engedett a kemény vezetésnek, bármennyire sajgott is a szíve és húzta vissza ezernyi ezer érzelmi és anyagi szál. Menekültté lett és megmenekült. Mert van úgy, hogy az Isten teszi menekültté az embert, hogy sokat elveszítsen ugyan, de mindent megnyerjen (2Kor 6,17-18). Talán nem is elsősorban azáltal, hogy a földi élet menekedik meg, hanem hogy a Vele való közösség marad meg és erősödik. Kóts Lajos

Szekértolás - újra lelkész nélkül

Vendégként vett részt a curitibai gyűlésen Ráth Károly, a Brazíliai Magyar Ev. Egyházközség presbitere. Ott kértük fel beszélgetésre.

Útitárs: Újra a presbitérium tagja lettél. Mióta viseled már ezt a tisztet?

Ráth: Alapító tagja vagyok gyülekezetünknek; immár 32 éve minden alkalommal megválasztottak, többnyire presbiternek, de voltam 2 éven át már kincstárnok és 8 éven keresztül felügyelő is.

Útitárs: Mi volt ezalatt a fő érdeklődési területed?

Ráth: Célünk kezdettől fogva az volt, hogy Krisztus Urunk evangéliuma - a kisgyermek korunk óta belénk gyökerezett luteránus szertartás keretei között - eljusson az itt élő magyar testvérek minél szélesebb rétegeihez. Ezért fontos a hívek felkutatása, toborzása és megtartása a gyülekezeten belül, azok rendszeres látogatásáról sem feledkezve meg; bekapcsolódás a Brazil Evangélikus Egyházba, amelynek taggyülekezete vagyunk; és emellett egészséges ökuménikus kapcsolat kiépítése református és római katolikus testvéreinkkel.

Útitárs: Milyen a gyülekezet mai helyzete és jövőbeli kilátásai?

Ráth: Ha szigorúan statisztikai szemszögből nézzük, egyházközségünk helyzete nem mondható valami rózsásnak. Három évvel ezelőtt országos egyházunk népszámlálást végzett hívei között, hogy végre megtudjuk, hányán vagyunk és hogy vájjon valóban elérjük-e a millió lelket, vagy esetleg csupán 800 000 a számunk? E népszámlálás magyar részét, tehát az itt élő magyar származású evangélikusok feltérképezését én bonyolítottam le. Kiderült, bizony, hogy megöregedtünk, átlagos életkorunk gyorsan emelkedik, alig születnek evangélikus gyermekek. 1987 közepén a Sao Pauloban élő magyar evangélikusok 7%-a 80 évesnél idősebb volt és csak 3,5%-a 10 éven aluli. Hozzátehetem még hamarjában, hogy a 60 éven felüliek is magas százalékot (31,6%) tettek ki. Ezzel szemben viszont ismert tény, hogy istentiszteleteink rendszeres látogatóinak jelentős része fiatal, néha a jelenlevőknek majdnem a fele! Köszönhető ez annak, hogy parókiánk falain belül cserkészet és regős tánccsoport működik, felekezeti különbség nélkül. Ám ez nem zavaró körülmény, mert mindnyájan hűségesen résztvesznek a luteránus istentiszteleteken. Persze érdemes volna utánanézni, hol vannak gyülekezetalapitó tagjaink ivadékai, unokái? Vegyesházasságok révén távolodtak-e el tölünk, vagy netán nyelvi nehézségek okából? Ezért nagyon fontosnak tartom, hogy minél hamarább bevezessük a portugál nyelvű istentiszteletek rendszeres tartását. Közben persze sohasem feledkezve meg alapelvünkröl, amely szerint mindaddig, mig csak egyetlenegy hívőnk is akad, aki magyar nyelven kívánja hallgatni az igét, erről gondoskodnunk kell.

Utitárs: Megbecsülnek az országos egyházban. Miben jut ez kifejezésre?

Ráth: Az Igreja Evangélica de Confissáo Lutherana no Brasil, röviden, IECLB, óriási többségében a múlt században bevándorolt németajkú evangélikusok leszármazottaiból tevődik össze, és sokáig (helyenként a mai napig) úgy volt elkönyvelve, mint »német egyház«. Ez ellen ök kézzel-lábbal tiltakoznak; brazil evangélikus egyház akarnak lenni és minél jobban integrálódni az ország életébe. Ez az egyik oka, hogy oly nagyon szeretnek minket. Jó cégér vagyunk mi, más etnikumból származó evangélikusok: baltiak, skandinávok, finnek, japánok és magyarok. Lám, mi mind hozzájuk tartozunk, tehát ök nem »Igreja Alemä« (német egyház). Ami engem illet, már a hatvanas évek eleje óta szoros kapcsolatot tartok fenn, magyar gyülekezetünk képviseletében, az IECLB-vel. Számtalan egyházkörzeti, kerületi és országos zsinaton vettem részt, megszokták jelenlétemet és egyre több tisztségre választanak meg és én nagy örömmel veszek részt a munkában. Jelenleg is tagja vagyok a saopauloi egyházkörzet (egyházmegye) világi vezetőségének; mintegy 35 gyülekezet tartozik hozzánk (ezek egyike a magyar egyházközség), mindegyiket ismerem. Legszebb élményem és a megbecsülés legnagyobb jele két nagy küldetésem volt: 1984-ben szülőföldemen, Budapesten, a LVSZ 7. Nagygyűlésén hivatalosan képviseltem az IECLB-t a 8 tagú brazil küldöttség egyetlen nem-német származású tagjaként, majd 1986-ban ugyancsak a LVSZ azzal a különleges feladattal küldött Venezuelába, hogy ott a latinamerikai »etnikus« (tehát nem német és nem is portugál vagy spanyol anyanyelvű) gyülekezetek ügyében tartott találkozón a brazíliai ilyen gyülekezeteket képviseljem!

folytatás a 3. oldalon