Útitárs, 1989 (33. évfolyam, 3-6. szám)
1989 / 5. szám
unmßiSM Germán szemmel magyarországi gyülekezetekben Rudolph úrnak azt mondta valaki a budapesti Evangélikus Múzeumban, hogy forduljon hozzám, ha Magyarországra akar német ev. egyháztagokkal utazni. Rudolph úr Leonbergben (Stuttgart mellett) felnőttoktatással foglalkozó ev. diakónus. Kérésére azt feleltem, hogy a szokásos »puszta- Piroschka-paprika-Mátyás pince« turizmus nem az én esetem. Ha azonban az »evangélikus Magyarországgal« is találkozni akar, szívesen segítek a kapcsolatok megteremtésében. Meghirdettük tehát az utazást ilyen címen: »Budapest - evangelisches Ungarn«. S bár nem szorongtunk az autóbuszban, várakozással és félig-meddig gyanakodva indultunk el hajnalok hajnalán felfedező útra. Az egész napos úton Sopronig alkalmam volt néhány tipikus begyökerezett előítélet leküzdésére: pl. hogy Magyarország nem a Balkánon van; hogy a magyarok már régen nem nomádok; hogy az ország nem csak pusztából él; hogy már rég nem vagyunk osztrák »gyarmat« (vagy újra?); hogy Budapest nevét st-vel és nem szt-vel kell kiejteni, mint németül a pestist; hogy nem áll a tévhit, miszerint az összes magyar római katolikus. Vidám hangulatban tanulták egyszerűbb kifejezéseinket, mint jó reggelt, napot, estét, és a középnehezeket - köszönöm-és a nyelvtörőket: viszontlátásra és egészségére. És nagyon kellemes meglepetést jelentett a soproni Palatínus Hotel, amelyről nem győztek eleget áradozni. Szimon János lelkész mutatta be a soproni ev. templomot és felelt a legkülönbözőbb kérdésekre. Magyarországnak ez az ősi evangélikus fellegvára nagy benyomást tett németjeinkre. Csak ámuldoztak, amikor a teljesen más körülmények között hitéletüket élők dicső múltjáról, keserves deportálásáról hallottak. S hogy minderről a lelkész jó németséggel számolt be, az külön is megdobogtatta a szívüket; és az is, hogy a megrongálódott templom rendbehozatalához ők is hozzájárultak a német egyházszövetség Gusztáv-Adolf Egyesületén keresztül. Nehéz szívvel búcsúztunk Soprontól, de az idő kíméletlenül hajtott. Szombaton reggel a rózsadombi SZOT-üdülőben levő szállásunkból, a nagyvásárcsarnok árúbősége megcsodálása után elindultunk két vidéki gyülekezettel való találkozásra. Hévízgyörk és Iklad ev. gyülekezetei vártak bennünket. De még hogyan! Hévízgyörkön talpon volt a fél falu, amikor Dóka Zoltán helyi ev. lelkész és Pálos Frigyes hatvani r. k. prépost tiszteletünkre bemutatták a 12. századi frissen rendbe hozott »öregtemplomot«. A híres helyi aszszonykórus énekelt, a helyi iskola gyerekei játszottak, a gödöllői mezőgazdász diákok kisegyüttese helyi népi táncaiban gyönyörködhettünk. De hogy déli 11 órára megtelt a templom, hogy velünk együtt Isten szavára (két nyelven hangzott) figyeljünk, az németjeim legmerészebb elvárását is túlszárnyalta, hogy azután a kedves hévízgyörkiek, meghíva őket házaikba, teljesen lefegyverezzék a vendégszeretettel. Az egyik résztvevő ezt így fogalmazta meg: »Szívélyesség és melegség közepette élveztük a vendégszeretetet, s bizony üres kézzel álltunk ott, amikor a nagyvonalúság és az öröm áldásai záporoztak ránk.« Mintha az idő is siratta volna elválásunkat, hatalmas zivatarban hagytuk el Hévizgyörköt és néhány perc múlva Ikladra értünk. Ikladon ugyanaz a kép ismétlődött meg, egyetlenegy különbséggel: nem vendégeltek meg bennünket házaikban, viszont a gyülekezeti házban kétszer. Ti. a négyórás istentisztelet előtt és után. De itt is az az ámuldozó csodálkozás lepett meg bennünket, amikor az utolsó helyig megtelt templomba léptünk. A helyi kórus énekében gyönyörködhettünk, amit tiszteletünkre németül is előadott. Az ötpadnyi egyenruhás gyereksereg és a sok fiatal látása sem maradt nyomtalanul. - Völgyes Pál lelkész vezetésével meglátogattuk a helyi múzeumot is. Sokakkal tudtak németjeim beszélgetni is, hiszen több ikladi evangélikus ősét Ráday Gedeon telepítette be éppen Badenből és Württembergből 1752-ben. A Blaubeer családok rokonai ma is Tamm környékén (Stuttgart mellett) élnek. Itt talán még nehezebb szívvel búcsúztunk és a látogatás megismétléséről kölcsönösen fogadkoztunk. A Budavári Bécsi kapu téri evangélikus gyülekezettel vettünk részt a vasárnapi két nyelvű istentiszteleten. Itt is volt elég megcsodálnivaló. Az istentisztelet hossza, a keresztelő és az úrvacsora egy istentiszteleten, a térdepléses úrvacsoravétel, a nagyon jó éneklés, a találkozás egy svájci gyülekezet presbitériumával és egy nagy finn csoporttal - mind-mind beszédtárgy maradt hónapokon át. S hogy Szebik Imre esperes és Madocsai Miklós, a gyülekezet lelkészei olyan »rutinosan« és mégis nagy szeretettel még asztalt is terítettek számunkra, az csak lekerekítette magyarországi jó tapasztalatainkat. A résztvevők leveleiből néhány megjegyzéssel zárom ezt a rövid beszámolót: »Meglepetésünkre ünnepi ruhában vonultak a hévízgyörkiek a templom felé. Vajon azért, mert mi jövünk? Kicsit kényelmetlenül éreztük akkor magunkat és nem tudtuk, hogyan viselkedjünk. De amikor már az üdvözlő szavakból is annyi szívélyesség áradt, hamar megszűntek a gátlásaink.« »Olyan lefegyverező szívélyességgel fogadtak engem, az idegent, mint akik pontosan tudják, mennyi áldás rejlik egy ilyen kivételes találkozásban.« »Nálunk talán több a pénz, de a közösséggel igen rosszul állunk. Amit ott tapasztaltam, az ennek éppen a fordítottja volt. Érzéseimet és hálámat alig tudom szavakba foglalni.« »A vári istentiszteletet soha nem fogom elfelejteni. Nem csak azért, mert a saját lelkészemet magyarul hallottam prédikálni. Megragadott a térdeplő úrvacsorázók képe és a megkeresztelt gyermek és édesanyja oltár előtti megáldása.« »Találkozni akartunk és szeretettel találkoztunk. A felebarát szeretetével. Ezt tapasztaltuk lépten-nyomon a gyülekezetekben, mint a nap jóleső melegét. És mi sütkéreztünk benne ... Ez a melegség remélhetőleg még sokáig tart. Ha pedig elhagyóban lenne, talán érdemes lesz viszontlátással újra fokozni.« (folytatás a 8. lapon)
