Útitárs, 1989 (33. évfolyam, 3-6. szám)

1989 / 5. szám

űnmim Menekülő ember a Bibliában 2. Kain x »Ekkor Kain azt mondta az Úrnak: . . . bujdosó és kóborló leszek a földön, és meggyilkolhat bárki, aki rám talál. De az Úr azt felelte neki: Nem úgy lesz! Ha valaki meggyilkolja Káint, hétszeresen kell bűn­hődnie. Ezért jelet tett az Úr Kainra, hogy senki se üsse agyon, ha rátalál. Ezután elment Kain az Úr színe elől« (lMóz 4,13-16). Isten lesújt a testvérgyilkos Kainra. Bün­tetése, hogy nincs maradása sehol. Bujdo­sóvá válik. Félelem hajtja. Hirtelen és könnyen kioltotta testvére életét, holott Isten megintette oktalan haragjáért (lMóz 4,6-7), hogy veszedelem ne származzék belőle. Nem félt sutba dobni Isten intelmét és most retteg tettének következményeitől. Milyen kevésre becsülte testvére életét és a magáét mennyire félti! Döbbenetes, hogy Isten nem oltja ki a testvérgyilkos életét! Már itt látható, »amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én utaim a ti mai­toknál és az én gondolataim a ti gondolatai­toknál« (Ézs 55,9). Isten másképp büntet, mint az ember elvárná. De vajon nem súlyosabb-e az a büntetés, amelyet ő szab ki? Akaratának a megszegése bujdosást eredményez. Mardosó nyugtalanság követi a gonosz tettet. Az élet folyik ugyan to­vább. De hogyan? Napról napra égeti, kí­nozza, gyötri a félelemtől űzött bujdosót az elkövetett tett emléke. És Isten nem enge­di, hogy emberi megtorlás végét szakassza ennek a kínnak! Vajon a mai ember rettenetes nyugtalan­sága nem bűnei nagyságának a mértékét mutatja-e? Lehet-e okunk arra, hogy zúgolódjunk, amikor azt kell látnunk, hogy látszólag nem részesülnek büntetésben szörnyű rémtet­tek? Hiszen lehet, hogy Isten akkor büntet a legnagyobb mértékben, amikor mi azt szeretnénk kérdezni: hol van hát az Isten? Hogy nézheti el ezt az Isten?! Isten hallga­tása lehet szörnyűbb ítélet, mint menny­dörgő haragja. S az élet kioltása csekélység lehet ahhoz képest, amit Isten okozhat emésztő belső tűzzel, vagy amit jelenthet a rémtettről rémtettre való bukdácsolásban megnyilvánuló eltaszítottság az Istentől! A büntető Isten egyúttal hosszútűrő is. Mindenkinek az Ő mértéke szerint ad ke­gyelmi időt, hogy megtérhessen. Ha min­ket is teljes mértékben büntetne és azon­nal, ugyan mire jutottunk volna? De Ő kinek-kinek időt enged, mint Káinnak, hogy bujdosásának vége megtérés le­hessen. Keresztény vagy keresztyén Érdeklődéssel olvastam az Útitárs egyik legutóbbi számában a »keresz­tyén vagy keresztény« szóhasználatról írottakat. A hazai protestáns sajtóban a »keresztyén« változat él. Ezt egyedül a Diakonia című Evangélikus Szemle törte meg pár éve. Szerkesztői kéré­semre Ittzés Nóra nyelvész foglalko­zott e kérdéssel 1985/2. számunkban. Cikkében megállapítja, hogy a kétféle írásmód csupán hangtani különbséget mutató változat, azonos jelentéssel. De »idegekbe ivódott indulatoknak, kisebbrendűségi érzésünknek a nehe­zéke terheli. Ézektől megszabadulva kellene szóhasználatunkban is bátrab­ban támaszkodnunk a nyelvészet, sőt a nyelv kínálta szempontokra. A protes­táns sajtóban a keresztyén alakhoz va­ló ragaszkodás elkülönít bennünket a magyar kulturális irodalom általános gyakorlatától. Az elkülönülés feloldá­sának jele, hogy nem egyházi kiadvá­nyokban a protestáns írók is a keresz­tény írásmódot használják.« írását az a reménység mozgatta, »hogy - az uni­formizálás törekvése nélkül, elismerve mindkét alakváltozat jogait - még­iscsak hozzájárulhat az immár köznyel­vivé vált keresztény szó létjogosultsá­gának elismeréséhez a protestáns iro­dalomban«. Abból a meggondolásból kifolyólag, hogy a Diakonia folyóirat elvileg az egész magyar társadalom felé szeretné reprezentálni egyházunk értékeit és mondanivalóját, a »keresztyén« írás­mód pedig belterjes, provinciális, egyházon belüli protestáns szóhaszná­lat, pár éve csendben áttértünk a lap­ban a »keresztény« változatra. Azért »csendben«, mert nem akartunk vitát És ha nem következik be a megtérés mégsem? És nem következik be az Isten ítélete sem? Feleletünk: »Meg tudja szabadítani az Úr a kegyeseket a kísértésből, a gonoszo­kat pedig büntetések között megtartani az ítélet napjára« (2Pét 2,9). Esdeklésünk pedig: »Ments meg engem Uram, az örök haláltól. Ama végső napon minden kíntól, bajtól. Midőn az ég s föld meg fognak rendülni, s eljössz a világot lángokban ítélni.« (A régi »Libera Domine«) Kótsch Lajos provokálni, amire a harmincas évek­ben volt elég példa. Különösen refor­mátus testvéreink érzékenyek idehaza a »keresztyén« változathoz való ra­gaszkodásban. De saját híveink és lel­készeink között is akadhat idegenke­dés a »keresztény« szó használatától. A megjelenő számaink kéziratait szol­gáltató munkatársainktól előzőleg mindig megkérdezem: vállalja-e a fenti szempontok alapján saját cikkében a »keresztény« alak használatát? Eddig minden esetben igenlő választ kaptam, s olvasóink részéről sem érkezett ellen­kezés. Kiindulásunk oka erre az áttérésre tehát nem annyira az ökumenikus ér­dek volt, mert annak szolgálata ebben az esetben ellentmondásos. A »keresz­tény« szóhasználat a katolikusokkal összekapcsol, a protestáns egyházak­kal jelenleg nem. A katolicizmus megújhodó részével való közösségün­ket különben folyóiratunk azzal jelzi, hogy a hazai protestáns sajtóban eddig egyedül a mi folyóiratunk közölt szer­kesztői kérésre kapott jelentős tanul­mányokat kiemelkedő katolikus teoló­gus szerzőktől. A keresztény alakvál­tozatra való áttéréssel elsősorban azt akartuk példázni, hogy egyházunk nem különül el, hanem nyitott az egye­temes magyarság felé, amely katoliku­sokat és nem hívőket is magában foglal. Ezzel a lépéssel - amint Ittzés Nóra cikke is hangsúlyozza - nem kívántunk senkit egyházunkban a hagyományőr­zésben megbántani. A megszokott »keresztyén« változatot ki-ki ápolhatja élőszóban, levelezésében és azokban az egyházi kiadványokban, ahol ezen nem kívánnak változtatni. (Az Evan­gélikus Sajtóosztály kiadványai közül a karácsonyra megjelent kötetem, A kö­zéppont felől, használja egyedül a »ke­resztény« írásmódot. Ha már szóba került, itt köszönöm meg Vajta Vil­mosnak az Útitársban e könyvről megjelent értő és értékelő recen­zióját.) A jövő útját a keresztény szó terje­dése vetíti előre: egyre gyakrabban hallani evangélikusok szájából. Eköz­ben ne feledkezzünk meg mindkét alakváltozat végső, azonos gyökeréről. Az Újszövetségben háromszor fordul elő a görög szó: krisztianoi. Azt jelenti: Krisztushoz tartozók. Ez a jelentés végképp átíveli a felekezeti határokat. Veöreös Imre, a Diakonia szerkesztője, Budapest

Next

/
Thumbnails
Contents