Útitárs, 1989 (33. évfolyam, 3-6. szám)
1989 / 5. szám
ÚT/TfíRSm (Folyt, az 1. lapról) Ez a hír a keresztény gyülekezet egyetlen többlete a világban. Mindezt Pál apostol úgy írja le, hogy az emberiség életében két korszakot állít egymás mellé: az egyik Ádámé, vagyis az első emberé, aki által a halál pusztító végzete fenyeget minden életet. Viszont Krisztus egy másik, új, eljövendő korszak élén van: zsengeként, mint aki átment a halálból az életre. »Mint pedig Ádámban mindnyájan meghalnak, úgy a Krisztusban is minduyájan életre kelnek« (lKor 15,22). A halál nem csak egyéni, biológiai végső pont, hanem az emberiség minden megnyilvánulását kórként átható veszély. Ezzel száll szembe az az életre kelt Krisztus, akinek tanítványai a Szentlélek által részesedhetnek az eljövendő világ reménységében. Amit mi társadalmi vagy egyéni, univerzális emberi, a világmindenséget is átfogó környezeti kérdéseknek, sőt nyomasztó problémáknak szoktunk tekinteni és ezért közös társadalmi tevékenységgel megoldandóknak vélünk, mindezt Krisztus tanítványai hitük által ezen két korszak feszült viszonyában élik át. Az eljövendő, a feltámadásélet perspektívája tehát már most, itt, jelen életünkben megnyilvánulhat - reménységben, »mely nem hiábavaló« (lKor 15,58) Ma is ki van téve a kereszténység annak a veszélynek, hogy elveszítheti az eljövendő élet perspektíváját. Az emberiség életének mindennapi problémáit látva, a keresztény hívek is hozzá akarnak járulni a megoldásokhoz. A kérdés csak az, hogy magukkal hozzák-e azt a többletet, amit Krisztus feltámadása jelent az emberiségnek. Elvilágiasodásnak szoktuk nevezni azt a jelenséget, amikor a keresztény hitet leszűkítik a csak látható világ kereteibe. Erről mondja Pál apostol, »ha csak ebben az életben reménykdünk a Krisztusban, minden embernél szánalomra méltóbbak vagyunk«. Az elmúlt világháború alatt igen sokszor Bécs, Ausztria. A Protestáns Egyháztörténeti Intézet és a ljubljanai Szlovén Tudományos Akadémia közös kiadásában, O. Sakrausky ny. ev. püspök gondozásában, megjelent Trüber Primus, a szlovének reformátorának 24 eddig részben ismeretlen előszava a szlovén és horvát reformátori művekben. (IDL) Róma, Olaszország. Másfélmillió az országba illegálisan bevándoroltak száma, akik legtöbbje más európai országba, de leginkább az USA-ba, Kanadába akar tovább vándorolni. Félő, hogyha 1992-ben eltűnnek az Európán (Nyugat) belüli határok, ez a szám ugrásszerűen megnövekszik. (IDL) jött olyan hadijelentés, mely »sikeres frontrövidítésről« szólt. Sejteni lehetett, hogy nem sikerről, hanem visszavonulásról volt szó. Az a kereszténység, amely az élet és remény kérdéseivel csak úgy foglalkozik, hogy belőle a feltámadás üzenetét elhagyja, lényegében meghamisítja az evangéliumot. »Visszavonul« a siker színlelésével. Frontszűkítése nem veszi figyelembe azt az életveszélyt, mellyel csak a Krisztus feltámadásáról szóló, egy eljövendő korszakot hirdető üzenet tud reménységgel szembenézni. A harmadik mondat erről szól: A reformáció kora a feltámadás reménységének épített iskolákat A reformátorok már korán kezdeményezték iskolák felállítását. Biztatták (mint pl. Luther) a városok tanácsosait az ifjúság nevelése fontos problémáinak a megoldására. A művelődés alapját, mint a humanista gondolkodás is, a nyelvek tanításában látták. De a nyelvek adta lehetőségek elsődleges feladatának a Szentírás tanulmányozását tartották. Ez a kollégium életében is rövid időre egy teológiai akadémia létesítéséhez vezetett. Ahol az veti meg az alapot, ott a többi tudományok is megbecsülésben részesülnek. A iurus prudentia is ezért került akadémiai státusba. Az egész iskolai nevelés így azt a célt szolgálhatta, hogy a társadalomban »művelt, értelmes, becsületes és jól nevelt polgárok juthassanak világi és egyházi tisztségekbe« (Luther). A kecskeméti Kollégiumot feltevésem szerint hasonló szándékkal alapították őseink. Tény, hogy a reformáció tudatosította az evangéliumi kegyesség gyümölcseként minden egyes ember felelősségét, nem csak a gyülekezeti élet, hanem a társadalom iránt is. Történelmi időkben, a török hódítás problémáival küzdve se feledkezhettek meg erről azok, akik az élet halálos veszélyei között hittek, Krisztus feltámadásának reménységével. Flogy a Kollégium a történelem folyamán miként felelt meg ezen reformációi elkötelezettségének, arról elmúlt jubileumokon már sokszor tanúskodtak a múlt és jelenkor ismerői. Talán mégse lényegtelen a személyes tapasztalat néhány megfigyelését lerögzítenem. Bizonyára ősi tartozéka volt az iskolának az a »kántus«, mely a temetések alkalmain számtalanszor elénekelte: »Jer temessük el a testet, Melyről nem lehet kétségünk, Hogy az ítéletnek napján Fel fog támadni igazán«. Nem az egyedüli alkalmak voltak Krisztus feltámadásáról való bizonyságtételre. Az iskola napi ritmusához a reggeli áhítatok úgy tartoztak hozzá, mint az élet kenyere. Lehet, hogy nem mindig volt ízes, 2 de annál inkább volt tápláló, egy életre nevelve. A hittan órái is ezért válhattak mássá, mint untató tantárggyá. Itt kezdtük a teremtés isteni eredetének titkát először megérteni. Az évenként tartott »csendes napok« alkalmat adtak arra is, hogy az ifjúság problémáit és a társadalom sorskérdéseit a fiatalkort jellemző lelkesedéssel megvitázzuk a jövőbe nézve. A Kálvin jelmondatát viselő diákszövetség (Soli Deo Gloria) kiküldöttei évenként segítettek ebben azáltal, hogy a látóhatárt kiterjesztették az országra, sőt az ökumenikus megnyílás ezen első tapogatózó éveiben, a nagyvilágra is. Ténylegesen a feltámadás reménységének biztatása volt szükséges ahhoz, hogy a reménytelenség falait döngetve a jövő arcát kereshesse egy felnövő nemzedék. A reformáció jelenkori nemzedéke nehezen mondott le a reménység iskolájának keresztény kötöttségéről, intézményeiről. Ma már hiábavaló lenne azt kérdezni, ki látott helyesen. Az-e, aki féltette, hogy az iskola intézményeivel a reménység gyakorló iskolájáról is lemondott a keresztény gyülekezet, vagy az, aki azt hitte, hogy a reménység iskolája nem tűnhet el, ha csak a keresztény tanítványok életfolytatása kudarcot nem vall? Ma inkább azt kérdezzük, hogy a Krisztus feltámadásának evangéliumát úgy tudták-e a jelenben élő hívők megszólaltatni, hogy belőle nem egy »szánalomra méltó«, hanem a jövőbe reménységgel néző, az emberiséget fenyegető halál veszélyeiből »Krisztusban életre kelt zsenge« nemzedéke növekedhetett-e fel? Ma új lehetőségek előtt áll a magyar kereszténység. Ismét megnyithat iskoláiból néhányat a társadalom szolgálatában. Önmagához intézett kérdése most is ez lesz: iskoláink elszórt fényjelekké fognak-e válni? Rá tudnak-e majd világítani arra a reménységre, mely nem a fövényre, hanem Krisztus feltámadására építette házát. * A reménység iskolájának hármashangzatát szólaltattam meg ezekben az írásjelekben. (Ez az egyszerű zenei hasonlat már csak azért is alkalmas lehet, mert a Kollégium épülete ma a Kodály Zoltán Ének és Zenei Központnak ad otthont.) Az alaphang-Krisztussal együtt hangzik az Őt követő tanítványok élete, mely teljes akkorddá válhat, ha a tonika fennhangjaiból még hozzácsenghet az iskola dominánsa. Ez a reménység iskolájának szép harmóniája. Non scholae séd vitae discimus. Mint »öregdiák« így ünnepelek az ősi kollégiummal. Ma is a reménység iskolájában tanulok. Ezt még nem végeztem el.
