Útitárs, 1983 (27. évfolyam, 1-6. szám)
1983 / 3. szám
Ismertető) elek Pünkösd táján természetesen az egyházra gondolunk. Isten Lelkét küldte el, hogy kétségbeesett, kiábrándult tanítványokból közösséget teremtsen, hogy beléjük »lelket öntsön«. Ebből és így született meg az egyház. Mégse szabad azonban engednünk, hogy az egyházra való figyelés elfeledtesse velünk az egyes tanítvány, a keresztyén képét. Jézus a nagy kiküldetési beszédében (Mt 10) néhány markáns vonással megrajzolta követője képét. Kérdezzük meg tehát, ki is az Úr követője? Embereknek kiszolgáltatott Azt mondja Jézus, hogy tanítványait »törvényszékre adják«, s hogy a zsinagógákban megostorozzák. A mondat második fele azonnal Jézus szenvedése történetére emlékeztet bennünket. Magyar fordításunkból nem tűnik ki olyan rögtön, hogy a mondat első fele is onnan való, az eredetiben levő kifejezést - átadják - az evangélisták ott használják előszeretettel. Júdás adja, átadja, kiadja, azaz elárulja Jézust a főpapoknak (Mk 14,10), a papi tanács megkötözve átadja őt Pilátusnak (Mk 15,1), Pilátus pedig kiszolgáltatja őt a tömeg akaratának (Lk 23,25), majd a megfeszítésre (Mk 15,15). Érdekes, hogy ugyanezt a kifejezést használta Jézus is, amikor a saját jeruzsálemi sorsáról beszélt. Azt mondta, hogy az emberek kezébe adják őt (Mt 17,22). Erős hangsúly van itt azon, hogy emberek kezébe adják, akik megölik őt, mégpedig az Emberfiát, azaz azt, aki az Istentől jött és oda való. Ezt maga az Isten (az ige passzív formája a zsidóknál gyakran volt az Isten nevének, amelyet nem volt szabad kimondani, a megkerülése) szolgáltatja ki az embereknek. A tanítvány nem feljebb való a tanítónál - mondta Jézus ugyanebben a beszédében. Ezzel kimondta a tanítvány legfontosabb ismertetőjelét is. Ha őt megostorozták és üldözték, a tanítványának sem jár más sors; ha őt kiszolgáltatta az Isten, a tanítványát se dédelgeti melegházban vagy üvegkalitkában. Kettős következtetést kell ebből levonnunk. Az első - függetlenül időtől, kortól, korízléstől - tulajdonképpen megdöbbentő. Jézus tanítványa emberek kényére-kedvére van kiszolgáltatva! S ez a Szentírás nyelvén igen rosszat jelent. Nem jó, ha ember lesz a legfelsőbb fórum, amely Isten ügyéről s követőiről dönt. Ahogy nem jó az, hogy mi, emberek, félreértettük Isten kultúrparancsát. Azt gondoltuk, hogy az egész világot Isten kiszolgáltatta nekünk. Pedig ő azt felelősen ránkbízta. Sose mondta, hogy a miénk, hanem mindig azt, hogy mi annak felelős gondnokai vagyunk, akik bármikor kötelesek elszámolni Uruknak a rájuk bízottakról. Nos, ez a sorsa Jézus tanítványainak is, ha embereknek vannak kiszolgáltatva. Hát nem naponként döntenek fölöttünk emberek? Ha a tanítvány jól követi Urát - képmutató; ha rosszul - újjal lehet mutogatni rá. Ha sikerül neki valami - irigylik őt, ha csődöt mondott - finom a káröröm. Ha egyedül Urában bízik - álmodozó utópista, ha maga is megragadja a munka végét - nem bízik egyedül Istenében! Bárány a farkasok között bizony az igazi tanítvány. Micsoda realista kép ez! Ezért a második következtetés: miért háborodunk föl tulajdonképpen, hogyha azt halljuk, hogy a föld igen sok országában ma is szívósan és állandóan üldözik Krisztus tanítványait? Egyre több országban nyúlnak a hatalmasok az üldözés eszközéhez: vagy, mert megoldatlan gazdasági, politikai kérdések miatt bűnbakokra van szükségük, vagy, mert valami abszolúttá merevedett elv (= ideológia) ellentmondást nem tűrő érvényesítésének kényszere alatt cselekszenek. Mégis meg kell kérdeznünk, hogy aláírási akcióink, politikai potantátoknak írt tiltakozó levelek, az üldözők megfenyegetése tényleg helyes lépés-e? Nem fosztjuk-e meg Krisztus üldözések között is hű követőit Uruk akarta legfontosabb ismertetőjelétől, a szenvedéstől? Nem estünk-e ezzel - a felvilágosodás modernizmusának engedve! - az ellenkező végletbe, mint a korai keresztyénség? Ismeretes, hogy voltak idők, amikor egyházatyáknak erélyesen kellett közbelépniök, mert sok keresztyén valósággal mámorosán kereste, sőt kierőszakolta a mártíromságot. Azzal a megokolással, hogy a vadállatok elé vettetés, a máglyahalál az Úr szenvedéseiben való dicsőséges részesedést hozza magával. Ki merte volna _ ÚT/TÁR5 ígTj megfosztani őket ettől a kitüntető kegyelemtől? Minden, farkasok között járó báránynak tudnia kell, hogy a farkas kiszámíthatatlan és odakaphat. Még ha nem éhes is! Nem kínál az Úr semmi védelmet az életre-halálra embereknek kiszolgáltatottnak? De igen: kigyóokosságot és galambszelídséget. Okosnak Jézus nemcsak a kígyót nevezte, hanem az Urát mindenkor hazaváró szolgát, a vőlegény jövetelét váró, olajjal is felszerelkezett lányokat! Nem taktikázást és diplomáciai készséget vár az Úr az övéitől, hanem azt, hogy »szemei mindenkor az Urat vigyázzák«, azaz rajta tájékozódjanak. Amikor egyszer azt mondta magáról, hogy Ő a jó pásztor, azt is hozzáfűzte, hogy az ő juhai hallják és megismerik az ő hangját. Akkor pedig szabadon ki - és bejárhatnak, hiszen ő azért jött, hogy »életük legyen és bővölködjenek« (Ján 10,10). A galambszelídséget pedig nyilván mindenféle külső erő - és hatalomfitogtatás ellentétének szánta. Hencegés és állandóan jogokra való hivatkozás nem tartozik a legjobb missziói módszerek közé! Nem ebben kell reménykednie a tanítványnak! Szelídséget mutat inkább az a hívő asszony, aki nem prédikálva, hanem krisztusi életstílussal akarja Jézushoz édesgetni hitetlen házastársát (1 Pét 3,1). Milyen sokan veszítenek csatát a farkaskörnyezetben, mert elfeledkeztek arról, hogy még mindig a jó tett a legjobb propaganda. Mindenképpen jobb, mint a legszebb szavak! Ezen felül ígér az Úr még más segítséget is a tanítványának. Azt, akit Jézus ügyvédként, tanácsadóként ígért meg: az Ő Szentleikét. Mt 10,19-20 hatalmas dicsőítése annak a Szentiéleknek, akire ráhagyhatja magát bízvást a tanítvány. Ő a vigasztaló, a Szószóló, a közbenjáró, erős Úr. Ez az erős Úr vezet el bennünket oda, ahol Ő korlátlan hatalommal igazgatja az egyes hívőt, de a közösséget is: az egyházba. Gémes István Az imádság nem helyettesítheti a tettet. De az imádság olyan tett, amit semmi más tett nem helyettesíthet. H.v. Keler
