Útitárs, 1983 (27. évfolyam, 1-6. szám)
1983 / 3. szám
4 ÚT/TRRS® ____ Vojlovica A gyülekezet múltjáról és jelenéről 100. évfordulója alkalmából A nép múltjáról A közösség és a helyi gyülekezet egy időben alakult meg, vagyis 1883-ban, amikor a bukovinai székelyeket telepítették ide - szlovákokkal és németekkel együtt - a Pancsovától kb. 4 km-re déli irányban fekvő erdős árterületre. Bár Bukovinából jöttek, igazi őshazájuk a Székelyföld. Hogy kerültek Bukovinába? 220 esztendővel ezelőtt Mária Terézia hadseregének gyarapítására sorozó bizottságot küldött le a Székelyföldre, persze erős katonai alakulatok kíséretében. A székelyek azonban tiltakoztak a sorozás ellen s hivatkoztak ősi jogaikra és kiváltságaikra, melyeket Mária Terézia is megerősített 1741-ben. A férfiak, amikor látták, hogy érvelésük - csak az ország határain belül és csak saját tisztjeik vezetése alatt kötelesek katonáskodni - nem ér semmit, a havasokba menekültek. A sorozó bizottság nem nézte ezt tétlenül, hanem ravasz módon kieszelt egy tervet, amivel viszszakényszeríti a szétszéledt férfiakat. Ez pedig abból állott, hogy Mádéfalvából télvíz idején kiűzte az otthon maradt asszonyokat és gyermekeket. A férfiak valóban hazajöttek, egyrészt a havasok hidege miatt is, másrészt mert hallották, hogy Háromszékből férfiakból álló nagyobb tömeg közeledik Csík felé. A bizottság most attól tartott, hogy a mindenre elszánt csíkiek is a közeledő háromszékiek közé szorulnak, ezért Carato ezredes jónak látta érvényesíteni Soskovics osztrák altábornagy bölcsességét, mely szerint »a székely nemzeten, hogy egészséges legyen, minden évszázadban eret kell vágni«. Bekövetkezett a székelyek egyik leggyászosabb napja. 1764. január 6-án hajnalban Carato katonái bekerítették Mádéfalvát s ágyúkból lőtték a védtelen falut. A felriadt lakosságot katonák mészárolták le. Több száz halott maradt a kis falu fagyos földjén. Ez volt a Siculicidium - Székelymészárlás, melynek fájó emléke kitörölhetetlenül él a székely nép lelkében. Ki tudja, mióta folyt a székelyek átszivárgása a szomszédos Moldovába, de most, a mádéfalvi veszedelem után, mint a kaptárukban megbolygatott méhek, tömegesen kirajzanak ős hazájukból s a székelynyomorúság útjára lépnek. Előbb kivándorolnak Moldovába s az ottani csángók között kb. tíz évig bolyonganak, szinte bujdosva jobbrabalra, szüntelenül abban reménykedve, hogy talán hamarosan jó alkalom nyílik a visszatérésre. A gyér lakosságú Bukovina egyelőre jó csaléteknek bizonyult s ezért a sokat szenvedett székelyek nagyobb rajokban lassanként átszivárognak ide, és 1776-ban megalapítják az Istensegíts és Fogadjisten falvakat a Szucsava folyó mellett. Ezek az elsők, azután hívják a még Moldovában lézengő testvéreiket, akik 1785-86-ban át is jönnek és így létrejön még három falu: Hadikfalva, Józseffalva és legutoljára Andrásfalva. Bukovinában is keserű volt a hontalanság kenyere. Nemcsak hogy nehéz volt az újrakezdés az idegenben, hanem helyzetük idővel mindegyre rosszabbodott. S ezek a székelyek hihetetlen kitartással tűrték a nélkülözést, a hontalanságot és azt a hírhedt bukovinai uzsorarendszert, melyet a moldvai bojárok a velük együttműködő kizsákmányoló pénzes urakkal építettek ki évtizedek folyamán. El is vágyakoztak Bukovinából mindig, sokat gondoltak régi otthonaikra. Szép dalaik, verseik hosszú s nagy szenvedésről panaszkodnak. így hallották énekelni őket: »Én Istenem, be megvertél, Engem legjobban mindennél.. .« vagy: »Mikor Csíkból kiindultam, Színem sem volt, úgy búsultam. Kezem fejemre kapcsoltam, Én magamat úgy sirattam.« A Bukovinában sínylődő székelyek többször kérték az akkori magyar kormányt, hogy legyen segítségükre a viszszatelepítésben, de az sajnos, az osztrák féltékenység miatt ilyen üggyel nem mert előállni. Csak amikor felmerült az al-dunai öblözetek ármentesítésének terve és e termő vidék benépesítése, mert a török hódoltság alatti háborúk és azokkal járó betegség által a lakosság ezen a vidéken nagyon megritkult, akkor a nyomorban élő székelyek szívében újra fellángolt a Bukovinából való kitelepítés régi vágya. Nagy György kormánybiztos vezette a dunai öblözetek ármentesítését, őt kérik már 1882-ben a bukovinai székelyek, mégpedig az andrásfalvai református lelkész, Tomka Károly, hogy telepítse át őket ezekre a területekre. Megindult az áttelepítési terv megvalósítása. Persze ez nem ment olyan simán, mint ahogy azt a bukovinai székelyek szerették volna. Politikai és anyagi nehézségek merültek fel, melyről külön tanulmányt lehetne írni. De végül is Tomka Károly fáradhatatlan utánjárása, székelyeinek lelkesedésétől támogatva, valamint az akkori közélet néhány nemes szívű nevezetes személyiségének pártfogása, anyagi áldozata és gyűjtési akciója által a települők első csoportja elindult Hadikfalváról 1883, március 30- án. Hamarosan követték ezeket a többi csoportok is, akik mind vonaton és hajón tették meg az utat Pancsováig, a legutolsókat, azokat a törpe gazdákat kivéve, akik saját szekereiken tették meg a nagy utat Bukovinától Pancsováig három hét alatt. Összesen közel 4000 bukovinai székely telepedett le a Pancsova és Kovin közötti dunai öblözetekben. Hertelendfalvára (ma Vojlovica) kerültek az andrásfalvai református családok Tomka Károly lelkésszel együtt, mintegy 200 család. Nagygyörgyfalvára (később Sándoregyháza, ma Ivanovo) szintén 200, de római katolikus család került, és Rádafalvára (később Székelykeve, ma Skorenovac) 400 római katolikus család telepedett le. Vojlovicán az új lakosoknak nyáron át a kubikolás a töltésépítésen biztosított kenyeret, télen pedig az erdőírtás. Bukovinai testvéreink megint csak élőiről kezdhettek mindent: a töltés készítésével az ár hullámaitól védik leendő termő területeiket, az erdőírtással pedig helyet szorítanak a házaiknak, a falu utcáinak és hogy jusson »parti« szántóföld is, a nagyrészt réti föld mellett. Bukovinából úgy jöttek ide, mint egykor az izraeliták Kánaán földjére, bár jól tudták, hogy merőben új és nehéz munka, minden erejüket és türelmüket igénybevevő küzdelmes élet vár reájuk, de reményeik szerint ez egy boldogabb élet megalapozásának áldásos harca lesz. Id. Tomka Károly egy akkori igehirdetésének alapigéje 4Móz 20,15-16. verse volt: »A mi atyáink alámentek Egyiptomba és sok ideig laktunk Egyiptomban, és nyomorgatának minket az egyíptombeliek és a mi atyáinkat. És kiáltottunk az Úrhoz és meghallgatta a mi szónkat és angyalt külde és kihozott minket Egyiptomból; és íme Kádesben vagyunk, a te határodnak végvárosában.« Id. Tomka Károly 1905-ben bekövetkezett haláláig hű pásztorként visel gondot a reá bízott nyájról. Kitartó buzgósággal éltette a jó reménységet népe szívében, lankadatlanul kilincselve az (folyt, a 8. lapon)
