Útitárs, 1983 (27. évfolyam, 1-6. szám)
1983 / 2. szám
ÜT/TfíHS a kereszten De aki a másik határtalan szeretetét hirdette - mindegy, hogy barát vagy ellenség az itt sem tagadhatja meg magát: még utolsó idegszálával is másra gondol. Asszony, íme a fiad! - mutatna rá a fiatal Jánosra, ha tudna. Talán csak az áliával biccent, ha ereje engedi. Mária fiú helyett fiút kap, támaszt, nehogy elessen. Hiszen jó, ha felemeli valaki az elesőt. József nem él már? S akkor Jézus gondoskodása csak annál fontosabb. íme, az anyád! - mondja a megilletődött Jánosnak. Ki fia az, nehéz megállapítani. De hogy az utolsóvacsorán már, biztosan menedéket keresett Jézusnál, mutatja, hogy neki is kellett valaki. Megkapta Máriát, akinek »lelkét tőr hasította át«, hogy gondozza, ápolja, szeresse és becsülje, mint saját anyját. Micsoda határtalan kegyelem gondoskodik rólunk! Szomjúhozom! Ezt se mondta a kánai lakodalomban, sőt bort csinált nekik, mert szomjaztak! Máskor élő vizet kínált szomjazóknak, egy asszonynak pedig vizet, amitől soha meg nem szomjazna. De most Ő szomjazik: kicserepesedett szájjal, száraz torokkal csüng és nincs kilátás enyhülésre. Vagy mégis? Egyszerre ecetbe mártott szivacsot nyújt neki valaki. Humánus tett vagy gonoszkodás a szenvedés megnyújtása fölött? Fontos most ez? Hátha a szenvedő úgy érzi, hogy meg kell kapja jutalmát, aki a legkisebbnek egy pohár vizet nyújt? Hátha örül, hogy ezt megtanulta tőle valaki? Vagy másképpen kell érteni a kiáltást? Maga mondta boldogoknak az igazság éhezőit és szomjazóit. Azt szomjazná, hogy végre igazságot szolgáltassanak neki is? Hogy megmeneküljön? Ez lenne az igazság, amire szomjazik? Ki tudja, Uram, eldönteni ezt és megítélni lelkiállapotodat? De nekem lelkiismeretfurdalásom van, ha meggondolom, hogy soha nem hagyom csillapítatlan testi szomjúságomat! Túl jól megy a sorom. S hogy igazságra is szomjaznék? »Én Istenem, én Istenem, mért hagytál el engem?« Az kiált itt, aki azt mondta, hogy minden hatalom mennyen és földön az övé, meg aki az Atyjától 12 sereg angyalt is kérhetett volna, akik megvédenék. S most mégis itt függ hatalom és tehetetlenség között. Még mindig hisz vakon a szabadulásában? Vagy talán csak a pillanatnyi fájdalom préselte ki a száján ezt a kétségbeesett mondatot? De ez Istenhez kiált. Sőt: az én Istenemnek nevezi. Nem szidja, nem lázad, nem száll szembe vele, nem pöröl. S el kell higyjem, hogy mindvégig kitart mellette. De él jogával és kérdi: mért hagytál el? Ó, ha én erre a mély hitre jutnék, hogy se mélyben, se szennyben ne átkozódjam, hanem-kérdezzem: én Istenem, miért? Most veszem észre, hogy nem is akárhogy kérdez, hanem-egy zsoltárral. Amit anyjától tanult, istentiszteleten hallott, amely megragadta, s nem hagyott nyugtot neki, még a kereszten se? Istene, az ő Istene, még a kereszten is vele van. A kérdésben. Felel is neki? »Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet« Nem jött a látható, teátrális szabadítás. De a nyilván készenlétben álló 12 sereg angyal se. Sötétedni kezd, a napot homály fedi. A természet is gyászolni kezd. Puszta együttérzésből? A templomban meghasad a függöny: hogy Valaki beköltözhessen? - Jézusnak nehezére esik a lélegzés, szúrások gyötrik, alig kap levegőt. Ez már a vég? De ez itt fönt nem eszelős, nem tébolyította meg a fájdalom. Hanem most dönt a lelke, önmaga felől. Nem veszhet el, megmarad, átmentődik, még a legnagyobb sötétségen át is. Atyának szólítja azt, akire rábízza magát. Ahogy azt eddig is tette: mi Atyánk, Atyám, ha lehetséges, múljék el a pohár.. . Atyám maradsz végig. Eszébe sem jut önmagát a végzetre, a semmire, a kétségbeesésre rábízni, hanem Atyja kezébe teszi le magát. Ahonnan jött, ahová megy, ahonnan való. (folyt, a 6. oldalon)
