Útitárs, 1982 (26. évfolyam, 1-6. szám)

1982 / 3. szám

ummisik Christianus Adalékok nevünk történetéhez Természetesen keresztyének vagy keresztények vagyunk. Hozzáállásunk­nak megfelelően erre vagy büszkék vagyunk, vagy ezt »kényszerzubbony­nak« tekintjük, amelyhez belsőleg sem­mi közünk nincsen. Mit tudunk e név eredetéről? Elég sokat. Például azt, hogy a ma­gyar nyelv törvényei szerint (nyelvünk nem szereti a mássalhangzó torlódást) helyesebb a keresztény forma. A szót ugyanis valószínűleg szláv közvetítés­sel vettük át, s ott eredetileg krsztjany­­nak hangzott. A magyarban feloldottuk e-betűkkel az első négy mássalhangzót - kérész -, ugyanúgy kell a továbbiakat is szétszórni. Sajnos, nekünk, protes­tánsoknak még mindig nehezünkre esik, mert kb. a 17-18. század óta a szó írásformáját felekezeti jelleggé is tettük: a római katolikusok keresztényt, mi pedig keresztyént írtunk. Helytelen volt ugyan az előbbiek érvelése, misze­rint a szó a kereszt szótól vezetendő le, ami legfeljebb népieskedésnek mond­ható -, mégis megmaradtunk a keresz­tyén szó formájánál, mert benne a szó szláv állomásait is érzékeljük, illetve a mögötte rejlő eredeti latin kifejezést: christianus. De megállapítjuk, hogy az írásforma legfeljebb nyelvi kérdés és semmiképpen nem valami antikatolikus éllel használjuk a keresztyén formát. In­kább csak megszokásból. Honnan jön a christianus szó? Az ókori latin nyelvből, mégpedig melléknévi formában. Ezt érzik ma is sokan, amikor keresztyéni életről, ke­resztyéni tanításról vagy keresztyéni magatartásról beszélnek. De az i-mel­­léknévi végződés fölösleges, mert már a christianus forma magában is kifejezi a melléknevet az ianus-végződéssel. Teljesen jogos tehát, ha így képezték régen a férfinevet is: Krisztián, Kristjan, Christian vagy magyarosan Keresztély. Ha a végződést elhagyjuk, akkor már­is könnyebben fedezzük fel a főnevet, amelyből készült. A Christus szárma­zékszó ez a latinban, amelyet a görög­ből vettek: chrestos a görögben »felkentet«, »felavatottat« jelent. Értel­me szerint pontosan megfelel a héber messiah-messiás szónak, amelynek olyan nagy jelentősége van mindmáig a zsidóknál. A zsidók várják egy valaki megjelenését, akit Isten tesz Messiás­sá, aki az idők végén Izrael népét hely­reállítja és Jahve napját elhozza. Király, próféta, főpap lesz egy személyben. Az ókori Izraelben ezeket volt szokás föl­kenni. Ha tehát ezt a szóláncot követjük, ezt kell mondjuk: christianus az, aki az Isten Felkentjének, a Messiásnak, Christosnak a követője. Félreértés van mégis a keresztyének ilyen elne­vezése mögött. A nyelv logikája szerint ugyanis korabeli pogány szerzők ter­mészetesen a név mögött élő személyt tételezték fel, akiről követői vezették volna le a nevüket. A római történetírók CHRESTOS-nak nevezték ezt a sze­mélyt. Az ifjabb Plinius például egyik levelében hétszer nevezi így a keresz­tyéneket. Szvetoniusz pedig azt állítja, hogy Claudiusz császár azért űzte el Rómából a zsidókat, mert azokat egy bizonyos Chrestos lázította volna fel és állandóan nyugtalankodtak. A történe­lemből tudjuk, hogy Caligula császár (37-41) uralkodása alatt az egész ró­mai birodalomban hihetetlen erővel tört föl a zsidók között a Messiás-várás. Ál­muk beteljesedését remélték Claudius és Neró alatt. Ennek legbiztosabb jele volt a zsidó lázadás, amely nem volt más - zsidó szemmel nézve -, mint kísérlet az Isten országa eljövetelének fegyverrel való kikényszerítése. Talán ezért is verték le a rómaiak olyan kímé­letlen kegyetlenséggel. - Tacitus pedig már pontosabbat tud. Elmondja, hogy Néró az ország bajaiért a felelősséget többnyire fiatalok csoportjára hárította, amelyet a nép »szégyenteljes tettei« miatt különben is gyűlölt és »chrestes«, azaz Chrestos követőinek nevezett. »A név - írja Tacitusz - a Christus-ból származik, akit Tibériás uralkodása alatt Poncius Pilátus helytartó kivégez­tetett.« Antióchiai Ignác volt tudtunkkal eladdig az egyetlen, aki a keresztyén gyülekezethez tartozó­kat christianoi-nak nevezte. De ez a név nemcsak arra való, Ignác szerint, hogy valakit megjelöljenek vele, hanem viselőjének annak is kell lennie, ti. ke­resztyénnek. S hogy ez mit jelent, an­nak megértéséhez két fontos adalékot szolgáltat: a) nem elég Jézus Krisztus­ról beszélni és közben zsidó módra él­ni; b) a keresztyénségnek a zsidóság­ban kell hinnie, de a zsidóságnak a ke­resztyénségre kell eljutnia! Ignác ezzel a véleményével csak megerősíti Lukács evangélista közlé­sét, aki szerint »Antióchiában nevezték először a Jézus követőit keresztyének­nek« (Csel 11,26). - Nem valószínű, hogy a keresztyének önmagukat ne­vezték volna így. A szó ugyanis ugyanarra a mintára készült, amellyel valakinek a párthíveit nevezték így. Például a Heródes párt tagjai a hero­­diánusok voltak. A Krisztus-hívők so­sem érezték magukat párttagoknak. A zsidók sem nevezték őket így, hanem »nazarénusoknak« (Csel 24,5), azaz a »názáreti szektának«. Lehet, hogy a pogány környezetük nevezte el őket így, s talán eredetileg gúnynévnek is számított?! Antióchiából indult el tehát világhódító útjára a nevünk, a mai Törökország Antakia nevű városá­ból. Évszázadokon át volt az Orinoco folyó partján épült 250 ezer lakosú, a római birodalom Róma és Alexandria után harmadik legnagyobb városa a ke­­resztyénség központja. Pál innen indult el, miután Barnabás Tarzusból idehoz­ta, térítő útjaira. Az ottani Krisztus-kö­vetők gyülekezete itt szabadon növe­kedhetett, mert Kr.u. 37-ben rémes földrengés pusztította el a várost és az átmeneti nehéz időben a hatóságok keveset törődtek a vallási helyzettel, s mert Petróniusz személyében olyan türelmes helytartó irányította innen a szír provincia életét. Ó sokat tett a megbékélésért. Más neveket adtak Krisztus követői önmaguknak s nem a keresztyént. De mégis ez maradt rajtuk. Az ő saját ne­vükkel foglalkozunk a következő cik­künkben. Gémes István Haifa, Izrael. Öle Ch. Kvarme lelkész becslése szerint az utóbbi két évben 1200-ról kb. 2000-re nőtt a Messiás­hívő zsidók száma. Ezek a keresztyé­nek két gyülekezetben tömörülnek: az egyik Názáretben, a másik Rehovofban létezik. Djakarta, Indonézia. 20 év alatt öte­zerről nyolcvanezerre nőtt Banggai-ban a Református Egyház tagjainak száma. Egyik gyülekezetének a lelkésze a fő­városban öt asszisztenssel és 100 dia­kónussal jön össze hetenként, hogy ké­pezze őket a további feladatokra. A lel­kész első felhívására egyháztagjai a fő­városban 26 házi istentiszteleti alkal­mat szerveztek meg.

Next

/
Thumbnails
Contents