Útitárs, 1981 (25. évfolyam, 4. szám)
1981 / 4. szám
ösmim___________ Mibe kerül a felnőttéválás ? Igen sokba! Erről sokat tudnának nevelők, tanítók beszélni, akiknek kezébe éppen felnőttéválni akaró „anyag“ kerül. A pubertás, a kamaszkor megannyi kihatásával és megnyilvánulásával találkoznak napi munkájuk közben. Hát még a szülők mennyit tudnának nehéz tapasztalataikról beszélni! Hiszen a tanító, a nevelő még mindig tudhatja, ha a „nehéz“ társaság mögött bezárul az iskolakapu, ő maga még mindig visszavonulhat családi magányába. (Igaz, vannak tanítók, akik csak oktatni, tanítani akarnak az iskolában, neveléshez nem értenek. Ezzel érvelnek.) De a szülőnél nincs kapuzárás. A reggeli nehéz és kilátástalan ébresztési kísérletektől, a szobarend megőrzésére irányuló (néha reménytelen) harcokon át, az iskolai feladatokkal küszködésig és a takarodó időpontjának kiharcolásáig, mindennap mindig ugyanazt az állapotot élvezheti. És sohase szabad belefáradnia! De a felnőttéválás felé haladók maguk is tudnának regényeket mesélni nem könnyű sorsukról. Hogy hányszor maradnak problémáikkal magukra, taszítják ki őket felnőttek mint éretleneket, hogy mennyire nem tudnak mit kezdeni testükkel, nyiladozó lelkűkkel, találkoznak meg nem értéssel, és sokszor a legszívesebben elbujdosnának valahová, ahol a madár se jár. . . Sokba kerül a felnőttéválás: időbe, idegekbe és sok-sok mérgelődésbe. De mondjuk ki rögtön: mindezekből mindenkinek kijut, csak nem egyenlően nagy adag! Ilyen szemmel foglalkoztam nemrégiben Jézusnak a tékozló fiú példázatával. Ezt a példázatot soha nem is értettem másképpen, mint Istennek, a bennünket szerető mennyei Atyának a bemutatását. I- lyen a ti Atyátok - mondta Jézus -, aki bármikor kész benneteket, tékozló eltévelyedetteket visszafogadni! Ez a megbocsátó kegyelem nyűgöz le engem újra és újra, és ezért vagyok, merek egyáltalán keresztyén lenni. S mégis, most azt kellett megkérdeznem magamtól, nem túlságosan a happy end-ből indulunk-e ki ennél az értelmezésnél (kb. ilyen jelszóval: minden jó, ha a vége jó)? És nem bagatellizáljuk-e el azokat a megelőző rémséges konfliktusokat, amik vulkánszerűen törtek föl és tettek tönkre csaknem mindent egy polgári házban? Feltűnt ugyanis, hogy néhány kérdés másfajta megválaszolása könnyen sok mindent a feje tetejére állíthat. Például, hogy szemtelen jussköveteléssel áll elő a fiú - de ez ellen az apa egy szóval se tiltakozik! Sőt minden ellenvetés nélkül eleget tesz a kérésnek, pedig talán eleve tudja - ahogy azt Goethe fogalmazta -, hogy a fiú a vagyonrészét nem birtoklás, hanem elkótyavetyélés céljára kéri. Hogy a fiú önállóságra vágyik és -Ürögdi Ferenc: Egy kislánynak Tavaly még kislány voltál s kacagtál gondtalan - ma már inkább nevetsz csak, ha jókedvű szavam. Lassanként felfedezted: az élet „alkalom“, és szívesen tűnődsz el a hulló csillagokon. Természetes volt minden, mi téged eddig ért - most már felbukkan itt-ott egy rejtelmes miért. Szemed barna tüzében új lángok gyúlnak és megszépülnek sokszor a nyers és rút szavak. Mi történik velem most? - sokszor kérdezgeted. A számtalan válaszból csak egy a felelet: Valaki azt akarja: láss több fényt s több sebet, és döbbenj rá: az él, ki szüntelen szeret. Valaki azt akarja, hogy égjen el szíved s szolgálva mindenütt, légy a lelkiismeret. A Társ így érik benned, ki mindennel felér, s ki sokszor jobban kell majd, mint egy falat kenyér. (Áldjad lelkem . . . c. kötetből) mondhatnám: természetesen - kondás lesz, mégpedig egy kapitalista disznai és a saját gyomra legalábbvaló szolgája. - Vagy: észre tért volna-e a fiú a vályúk mellett, ha soha el nem viharzott volna nagy családi perpatvar után az apai házból? És: kivel ült volna túláradó örömmel tort az apa, ha ez a „kötöznivaló“ fia el nem megy? Talán a tisztességes, de még örülni se tudó otthon maradt, savanyú másik fiával? De hiszen annak még egy kecskegödölyét se adott soha! Nemcsak ott van-e igazi öröm - legalábbis ezt mondja el Jézus Lukács 15 mindhárom példázatával -, ahol elveszettet találtak meg, valakinek a Feltámadását ünnepük, aki halott volt? Mesemotívumnak nevezte valaki az elment fiú visszatérését és visszafogadását. Azt hiszem azonban, hogy Jézusnak ezt a példázatát maga az élet írta. Bizony, ilyen sokba kerül a felnőttéválás! Az külön „tudomány". Mert jaj annak, aki nem tud, nem akar egyszer elszakadni, kiszakadni, hogy önálló legyen! El kell tudni menni, az idegenséget vállalni, a mélypontokat merni és rajtuk túljutni akarni, a mindig jelentkező új „urakat“ megszokni, az elhagyatottságot megkockáztatni csakúgy, mint megbánni az elszakadást, azaz késznek lenni a visszatérésre (tudjuk-e azt, hogy ez a lépés sokszor emberfeletti teljesítményszámba mehet?), vállalva az esetleges elutasítás kockázatát! Nem mese ez, gyermek - mondhatnánk Arany Jánossal hanem a mindennapi igazi valóság! S ezzel már benne is vagyunk a feszültségekkel teljes helyzetek sűrűjében és ellentétpárok szorulnak az ajkunkra. Követelés és elbocsátás, arrogáns fellépés és kényeztetésre való készség, jog az önállóságra és annak teljes elvesztése veszélye, az elszakadt kísérése és készség a visszafogadására - mind-mind sok megértést, megbocsátást, aggódást és törődést követelnek meg tőlünk. „Tulajdonságokat“, amelyek, azt hiszem, meghaladják az erőnket. Nem ok nélkül mondta el Jézus ezt a példázatot. Talán kicsit a saját helyzetét is illusztrálta. Hiszen, az evangéliumok minden óvatossága ellenére, tudjuk, hogy mennyire feszült volt közte és a csa(folyt, a 7. lapon)
