Útitárs, 1980 (24. évfolyam, 1-3. szám)
1980 / 1. szám
ümtíRg Diák voltam Tübingenben A vesztőhelyen Igen furcsa összefüggésben akadtam először három felvidéki diák — Györgyik, Szelecsényi és Pazár — nevére. 1779. okt. 6-i kelettel levelet kapott Hegelmajer tübingeni speciális (amolyan szolgabíró) a stuttgarti kancelláriától, egy halálra ítélt magyar ügyében. A magyarnak Joseph Stilla volt a neve, Tübingenben ült a rács mögött. Hogy mi volt a bűne, nem tudhatni, a levél egyszerűen Maleficant-nak, gonosztevőnek titulálja. Miután halálra ítélték, azt kívánta, hogy pap kísérje ki az akasztófához. Kívánságának eleget is tettek volna, de hát — az evangélikus Württemberg kellős közepén — nehéz volt neki római papot szerezni, lévén magyarunk katolikus. Az utolsó kívánságot azonban teljesíteni kell, s jött is az Elő-Alpokról egy pap, aki „csendben és zárt ajtók mögött“ meglátogathatta őt. De kiderült, hogy baj van, mert a halálraítélt egy- szót se tud németül, de „magyarul meg latinul se“, hanem csak a „sclavatische“ nyelvet, azaz szlovákot beszéli! A kancellárián eszébe jutott valakinek, hogy ugyanakkor két magyar ösztöndíjas tanulja Tübingenben az evangélikus teológiát, név szerint Gyurgyeck és Szeleczeny, akik szlovákul beszélnek. S a leirat lelkére köti a speciálisnak, hogy a rendkívüli helyzetre való tekintettel e két diák „készítse elő az utolsó útra és kísérje ki a vesztőhelyre a csak szlovákul tudó magyart. A feladatot a speciális úr személyes „felügyelete, vezetése asszisztenciája" alatt és mellett kell végrehajtani. A diákok Kiderült a továbbiakban, hogy az idő tájt nem is csak ezek ketten, hanem hárman voltak itt a Felvidékről ösztöndíjjal. A harmadikat Pazar Andrásnak hívták. Szelecsényiről csak szűkszavú adataim vannak. 1778. okt. 22-én írták be a nevét az egyetemi anyakönyvbe, így: „Ferdinandus Szeleczény Hung. Neosoliensis, theologiae studiosus“. Egy illetékkönyvbe ugyancsak ezen a napon került be a neve: „Ferdinandus Szeleczény Neosoliensis". Semmi továbbit nem tudtam meg róla. A halálraítélt kikísérésének a megbízását éppen egy év múlva kapta, tehát akkor még itt nyomta az iskolapadot. Sokkal korábban tűnnek fel társainak — Gyurgyeknek és Pazarnak — nevei. 5. A három felvidéki Szabályszerű kérvényezés Igen rendesen akart felkészülni az útra Gyurgyék Sámuel. Közbenjártak érte az eperjesi egyházi és gimnáziumi elöljárók. Kérvényüket a királyi kancellária leiratára már 1777. aug. 29-én tártárgyalta a stuttgarti konzisztórium. De bár azt tanácsolták nekik, hogy próbálkozzanak egy év múlva, a kitartó pártfogók ügyével szept. 10-én újra foglalkozni kellett: meghozták az elutasító határozatot. Gyurgyék — látva, hogy így nem jut célhoz — most másképp határozott: egyszerűen útnak eredt. A Tübingeni Egyetem anyakönyvében 1778. ápr. 28-án ez a két bejegyzés áll egymás után: „Samuel Gyurgyék Folkusfalva Thurocziensis Hungarno, patre Joanne, matre verő Susanna Sluch natus" és „Andreas Pazar Klenoczio Kishontensis Hungarus, patre Daniele Pazar, matre verő Catharina Lamer natus“. Valószínűleg barátok lehettek és együtt indultak el. S talán már a hosszú úton kidolgozhatták a hadicselt az ösztöndíj körül. Gyurgyék már megégette a kezét, ezért most Pazarnak kellett mozognia. Beadott kérvényével máj. 20-án már foglalkozott a konzisztórium és — bár szemrehányólag állapították meg, hogy már Tübingenben van, meg hogy otthonról hat héten belül ajánlólevelet szerezzen, mégsem vették a lelkűkre, hogy elutasítsák, hiszen „jelenleg a magyarok vendégasztala teljesen üres“, azaz senki akkor nem tartózkodott ott Magyarországról! Pazar sürgősen írhatott Pozsonyba, mert a „pozsonyi konzisztórium“ ajánló leveleit már június 26-án tárgyalták Stuttgartban. Pazar örülhetett, mert a szabálytalan eljárás miatti ledorongolást nem ő kapta, hanem a pozsonyi ajánlói. Egyértelműen „önhatalmúsággal“ vádolták és kioktatták őket. S dühüket még a július 8-i gyűlésen sem tudják véka alá rejteni; az ügyet befejezettnek tekintik, hiszen Pazarnak már megadták az ösztöndíjat, azon már a harag sem változtathatott. Nevét még az illetékkönyvben a Gyurgyékéval együtt találtam, valamint a Teológiai Kar külön anyakönyvében, másfél évvel később, 1779. nov. 5-én. A másik is megindul Gyurgyék valószínűleg megvárta, hogy a kedélyek lecsillapodjanak, de azután benyújtotta kérvényét. 1778. július 10-én meg is kapta három évre az ösztöndíjat. Bár neki is felrótták, hogy miért nem várta meg otthon a döntésüket, de a magyarok üres asztala nyilván lelkiismereti kérdéssé nőtte ki magát. És hogy könnyítsenek rajta, nemcsak Gyurgyék kapja meg az igent, hanem el is mondják, hogy Pazar az egyetlen kosztos, és a már fölvett két erdélyi: Gebauer és Richter vizumnehézség miatt még nem futott be. (Okt. 23—24- én már ők is Tübingenben voltak!) Pazar esetéből okulva, Gyurgyék is sürgősen írt Eperjesre és pártfogói levelét már aug. 5-én tárgyalhatták is és a három évre szóló ösztöndíjat megerősíthették. A határozatot hat nap múlva Tübingennel közölték és most már nyugodtan tanulhatott. Amúgy is furcsa nevének elírásai színes csokorba valók: Gyurgyék (Gyurgyéck, Gyurgyeck, Gyurgyéki, Gyurgnick, Gyurgyick és Gyurgisch. Egy Pesten őrzött aktából tudom, hogy ő magát Alexander Folkusházy-Gyurgyék-nak írta egy 1802/3-ban megjelent latin nyelvű könyvében. Talán nyelvtudás miatt kapott a valószínűleg szlovák származású Gyurgyék és Szelecsényi a „magyar gonosztevő“ lelkigondozására megbízást, s a magyar nevű Pazar András — ami egy felvidékinél alig is elképzelhető — nem tudott volna szlovákul? Pazar és Gyurgyék útjai később itt elváltak. 1780. aug. 2-án Gyurgyék eltávozását vette tudomásul a stuttgarti egyházi főhatóság, Pazar viszont már márc. 29-én köszönte meg írásban a württembergiek szíves vendégszeretetét. Úgy mentek el, hogy egyik se töltötte ki a teljes ösztöndíjas idejét. Családi hír Lemesi József ref. lelkész, a németsvájci magyar protestánsok lelkigondozója 60 éves korában 1979. december 16-án váratlanul meghalt. December 20- án temették Bázelben. Az igaznak emlékezete áldott!
