Útitárs, 1980 (24. évfolyam, 1-3. szám)

1980 / 1. szám

Mozgósító tényező

(A stuttgarti körzeti konferencián „A küzdelem és a bizalom szerepe az emberi életben" címmel előadást tartott dr. Bállá Bálint egyetemi tanár Berlinből. Az előadás nyomán kérdések támadtak, ezért megkértük az előadót egy beszélgetésre. A kérdező Gémes Pál.)

GP.: A bizalmat úgy írtad körül, hogy „az emberi lét kiterjeszthetőségére, fogyatékosságok leküzdhető voltára irányuló, azt elősegítő, pozitív, mozgósító tényező.“ Lehet-e ezt így megfogalmazni? Nem inkább visszatükröződése-e az valaki más pozitív kisugárzásának?

BB.: Máris feszültségre utaló kérdés! Fenntartom az idézetteket, kiegészítve azzal, amit másutt mondottam: a bizalom elképzelhetetlen a küzdelem segítőire való utalás nélkül, s ezek— önmagunkon kívül — a természet, az emberek és mögöttük — miként magunk mögött is mindig az Isten (vagy az ateistáknál —erről nem szóltam —, a „kozmosz rendje“, a „Tudomány" vagy más egyéb!). Mi magunk tehát mintegy gyűjtőlencséje, tükre vagyunk mindannak (jónak, rossznak), amit a másokkal való kapcsolatunk alapján önmagunkban bizalomként (vagy hiányként) táplálunk, „nevelünk". A bizalom így persze személyes bizalom is, de öszszessége mindannak is, amit a szociológia egy csúf szakkifejezésével „elvárásainknak“ nevez. így végül is a kérdés utolsó mondatához csatlakozom, de egy kicsit kiterjesztve: „az összes másvalakik vagy másvalamik pozitív kisugárzása“.

(folyt, az 1. lapról)

sik hordozta, Krisztus, a barát, aki életét adta.

Az Ágostai Hitvallás Ábrahám példájára hivatkozik, Pál apostol alapján. Azt gondolhatná a hivő ember, hogy Ábrahám „kegyes" volt, s ezért szerette Isten. Nem. Isten előbb szerette, még gyengeségében hívta el, s Ábrahám ezt hitte. Ezt a hitet „számítja be“ ma is Isten. Ezért ne magunkra nézzünk! Mert elvesztünk, ha a magunk érdemességében vagyunk meggyőződve. Hanem nézzünk Krisztusra! Ez a hit lehetővé teszi az igazi, gazdag emberi életet, amely a teremtés óta csak abból állhat, hogy Istentől fogadjuk az életet, melyet Szentlelke lehel belénk.

GP: Nem értékeled-e túlságosan pozitíve a küzdelmet, mint „sajátos emberi tényezőt“? Hogy viszonyuljak életemben küzdelmekhez, amelyekbe mások — rosszakarattal, gonoszsággal! — kényszerítettek bele?

BB.: E rövid előadás keretében a küzdelmet csak a főtéma felől, a madáchi indítás jegyében közelítettem meg. Ezért kellett kimaradnia a küzdelem negatív oldalának. De kétségkívül idetartozik az általad említett, sőt még egyéb is: van kényszerű küzdelem, amellyel nem tudunk azonosulni, sőt van magunk által is vállalt küzdelem is, amely káros, embertelen, pusztító, önző stb. célokat szolgál. Nem szabad tehát idealizálnunk a küzdelem fogalmát (miként bizalmunk tárgya is lehet káros!). Az ember vágyakat, szükségleteket kiterjesztő voltából az is következik, hogy túlzásokra, mértéktelenségre és bűnre ragadtatja magát, rossz irányban küzd!

GP.: Nem idealizálod-e az emberi társulást és annak szükségszerűségét, hogyha az indítékát egyedül a másikon mindig segíteni akaró felebarátban véled fölfedezni?

BB.: A válasz kicsit hasonló struktúrájú, mint az előző kérdésnél. A társulások mintegy antropológiai rugója ugyan a szűkösségünkön — sajátunkon és a másokén — való segítés, de ez nem zárja ki azt, hogy a) társas kapcsolatainkat egyoldalúan, önös hasznunkra szolgálóan építsük ki — a személyes partnerek kifinomult kizsákmányolásától kezdve a mammutszervezetek, államrendszerek égbekiáltó einyomás-Ahol -hit által elfogadja az ember a neki felajánlott új életet Krisztusban, ott eltűnnek az emberi válaszfalak s lehetetlen nemtörődömséggé! elmenni az elesett, gyenge, kivetett embertárs mellett. De a hit megóv attól is, hogy az emberiség jövőjét -a társadalom és a tudomány előrehaladásában lássuk biztosítva. Aki hitből él, az tudja, -hogy jövője Isten kezében van még akkor is, ha nem minden sikerül az életben, ahol még a legjobb szándék is meghiúsulhat.

A teljesítmények igénye alatt nyögő embernek ingyen, Krisztusért, hit által megnyílik az út, mely -az igazi életet -adja: Isten szeretetével körülvéve, ebbői élve, gyermeki bizalommal járhat. Mint akit egyszer -halálra ítéltek s -az utolsó percben megnyílik az ajtó — Krisztus kivezet a szabadság világába.

rendszereiig —sőt, hogy b) már magát a társulást is a saját érdekeink egyoldalú, mások életkörét sértő célok szolgálatára létesítsük, teszem azt a kisebb és nagyobb bűnszövetkezetek esetében és mintájára. Az e pontnál általad idézett mondanivalóm normatív posztulátum és erkölcsi mérce kívánt lenni, s ez egyáltalán nem zárja ki, -hogy-a mindennapok empirikus valósága sok esetben egészen más.

GP.: Fennakadtam azon a kijelentéseden, hogy „a jelen sivárságából a jövőbe menekülünk bizalmunk segítségével“. Itt ellentmondást látok: nem feladása ez végső soron a küzdelem értelmének?

BB.: Nem hiszem. Sok olyan küzdelemnek — -helyesebben: küzdelmeknek — sokféle olyan tárgya, célja képzelhető el, hol -a szakadék túl nagy ahhoz, hogy a szó szoros értelmében vett küzdelemmel — azaz konkrét, rövid távon -ható, belátható kimein-ete-lű cselekvéssel vagy cselekvéssorozattal — áthidalhassuk a vágyaink és a tények közötti űrt. Ha ez esetben nem akarjuk feladni a célt, az ideált, -a vágyat, akkor igénybe kell vennünk elvont-abb, ideálisabb, esetleg irr-eálisabb (néha egyenesen fiktív) segítséget is. Az ideológiák és az utópiák ugyanúgy idetartozhatnak, mint a kábítószerek és sok egyéb más.

GP.: Ebben az összefüggésben említetted a művészeteket is, mint „jövőbe menekülést" és helyezted egy síkba mítoszokkal és álmokkal.

BB.: Ha ez úgy tűnt ki az előadásomból, akkor az félreértés, téves fogalmazás vagy túl kurtára sikerült érvelés. A művészet — akárcsak álmok és mítoszok is — lehet ugyan egy jelen és vágyott állapot (azaz jövő) közötti áthidalás módja is, de funkciója szélesebb, egyetemesebb: mindenféle sötétségek és bajok felől -a világosság, a megnyugvás, a „győzelem“ felé vezető híd. Azaz áthidalás két helyzet között, amit sokszor mint jelen-jövő -ellentétet tudunk fölfogni, de nem is kell szükségszerűen, hogy ezen alapuljon az ellentét. így pl. lehet a művészet vagy -a mitikus elbeszélés egy, a múltban lezajlott dicsőséges küzdelem megörökítése, vagy akár csak egy vélt küzdelemé is — itt említeném a gigantikus építészetet, mint nagy diadalok „örök emlékét“.

Minden további részletkérdéssel kapcsolatban szeretnék tavaly megjelent könyvemre utalni, amelyben ezekkel a kérdésekkel bővebben foglalkozom. B. Bállá: Soziologie der Knappheit, Stuttgart, Enke Verlag, 1978.

GP.: Köszönjük a beszélgetést!