Útitárs, 1978 (22. évfolyam, 1-5. szám)
1978 / 5. szám
ÚT/TfíRS Pátkai Róbert: A végtisztesség óráján Németh László az élet szokásos kerülőjének nevezi a születés és halál közötti emberi időtávolságot. Ez 77 esztendő volt dr. Ordass Lajos evangélikus püspök életében. Rendkívül próbára tevő súlyos idők tanúja és szenvedője volt. De Krisztus harcosa maradt. Kedvelt bibliai igéje életének tartalma lett: „Aki mindvégig állhatatos marad, az üdvözöl“ (Máté 24,23). Kétszer választották meg az Evangélikus Világszövetség első alelnökévé, majd az Intéző Bizottság tiszteletbeli, örökös tagja lett. Kétszer taszította ki az állam ereje és egyháza gyöngesége püspöki hivatalából. Mégis, Augusztínusz szavaival élve: keresztyén volt közöttünk, püspök volt értünk. Mint prédikátor és hitvalló, vezető és tanító, nagy volt közöttünk. Hála gazdag életéért Istennek! Temetése, melyre 1978. augusztus 19- én került sor a Farkasréti temetőben, a feltámadás reménységében való hálaalkalom lett. Nem fájdalom és gyász nélküli, de reménységgel teli. Lelkünket betöltötte a szomorúság. Nem fojtottuk el az őszinte bánatot. Az élő Isten sem kívánta tőlünk, hogy csak úgy egyszerre kiszakítsuk őt szívünkből. Illett; odatartozott a hitves megnyilatkozó fájdalma, a gyermekek, a testvér, a rokonok magukba roskadó csendje. Azok, akik mindvégig gondoskodó szeretetében, őszinte, tiszta keresztyénséget és határozottságot példázó élete közelségében éltek. A szolgatársaké, a barátoké, akik tisztelettel néztek rá és ismételten erőt kaptak tőle. Tőle, aki maga is úgy vette (1Kor 15,3-4) szerelmetes Krisztusától. Az Evangélikus Egyházé, melynek szolgálatában égett el. A világ evangélikusságának nagy családjáé, melynek összefogó szerve a Világszövetség második félreállítása idején így értékelte őt: „Azt a tiszteletet azonban, amely az ő bátor és valóban keresztyén személyiségét az egész világon körülveszi, nem vehetik el tőle! Meg nem alkuvó személyiségével szemben érzett csodálatunk egyre inkább növekszik.“ — A hazáé, aki egy igazán hű fiát veszítette el. Az írás jó beszéde töltötte meg szívünket örömhírrel: „És ahogyan hordoztuk a földi világnak megfelelő képet, viselni fogjuk az Isten országának megfelelőt is. Halál! Hol a te fullánkod? Pokol! Hol a te diadalmad? Hála az Istennek, aki a diadalmat adja nekünk a mi Urunk, a Jézus Krisztus által!“ (1Kor 15,48-49). Hála. Ez volt Ordass Lajos püspök életének egyik nagy titka! Hálával tudta elfogadni életét Istenétől, úgy, ahogyan az alakult és a Jézus Krisztusban kapott győzelem késztette állhatatos, másokért közbenjáró imádságra. Egy fiatal szolgatársa halála napján, aug. 14-én kapta kézhez levelét, melynek egy része olyan tiszta képet ad arról az emberről, akiben a Krisztus valóban élt: „Szeretném tudomásodra adni, hogy mindennapi, másokért való imádságomban, hosszú évek óta Te is és szeretteid is benne foglaltattok, és ezt az imádkozó szolgálatot folytatni is kívánom, amíg Isten ép értelmemet megőrzi és szívemet megdobogtatja. 1971-ből való írásbeli végakarata volt, hogy temetése teljes egészében és kizárólagosan a család dolga legyen. Végső rendelkezése szerint húsvéti énekkel, Isten igéjével és imádsággal, de minden prédikáció és búcsúbeszéd nélkül vettük tudomásul és fogadtuk el Istennek őt hazahívó akaratát, s temettük gyülekezete lelkészeinek szolgálatával. A ravatalozóban Csengődy László, a gyülekezet lelkésze végezte a szolgálatot. Itt, a szertartásnak a „Jézus én bizodalmám“ kezdetű ének adta a keretet. Utána felolvasta a 23. zsoltárt, majd a temetési kollekta után Szentírást olvasott (1Kor 15,35-36. 42-43.48-49). A közös Miatyánk és az áldás előtt még egy imádságot mondott, melyet lapunkban külön közlünk. Ordass Lajos püspök családja engedett annak a kívánságnak is, hogy ne legyen a temetést megelőzően általános nyomtatott értesítés haláláról és a temetés időpontjáról. Viszont vezető politikai napilapok és a Magyar Rádió augusztus 16-án hozta, ill. bemondta Ordass püspök rövid halálhírét. Az augusztusi szabadság-időszakban még a pesti lelkészek is csak nagyon nehezen vagy már későn tudhattak haláláról és a temetés időpontjáról. Az elhunyt püspök egy korábbi gyülekezetének képviselője elmondotta, hogy kilenc órát motorozott, míg a szükséges felvilágosítást megkaphatta. így is, hozzávetőlegesen több száz volt a megjelent gyászolók száma. Itt számításba kell venni azt is, hogy sokan csak a sírhoz tudtak eljönni. A temetésen ott volt az uppsalai érsek képviseletében a svéd egyházi segélyszervezet volt vezetője, Harry Johansson, az elhunyt fiatalkori barátja; a norvég evangélikus egyház nevében D. Henrik Hauge lelkész, a norvég egyházisegély elnöke; Bodil Sölling asszony, aki nemcsak Koppenhága püspökét és a dániai evangélikus egyházat képviselte, hanem a Luth. Világszövetség Intéző Bizottságát is; Kurt Horn egyházfőtanácsos a német evangélikus egyházakat képviselte; a Luth. Világszövetség genfi irodájának tisztviselői Pósfay Györgyöt küldték el a temetésre képviselőjükként, aki az özvegy és a család felé Dr. Carl Mau világszövetségi főtitkár személyes részvétét és együttérzését is tolmácsolta. Az Angliai Evang. Egyházat és a Külföldön Élő Magyar Ev. Lelkészek Munkaközösségét, gyülekezeteket és lelkigondozókat pedig Pátkai Róbert angliai egyházi elnök és esperes képviselte. — Mint személyes jóbarát vett részt a temetésen Joachim Heubach németországi tartományi superint. és az említetteken kívül még több német, osztrák és más külföldi vendég is jelen volt. A sírnál Ruttkay Elemér másodlelkész zárta a szertartást. Az Apostoli Hitvallás közös elmondása után elbocsátotta Ordass Lajost, Isten jó szolgáját utolsó útjára, hogy porrá legyen, ami porból vétetett. A koporsót hántoló sírásók munkája közben a Krisztusban diadalmat nyert egyház éneke zengett: „Krisztus te vagy életem, Nyereség halálom. Reményem beléd vetem, A halál csak álom. Kegyes üdvözítőmmel Mennyben együtt leszek, Hol én néki örömmel Mondok dicséretet”. (folyt, a 4. lapról) Ennek a kultúrcentrumnak, mely a magyar menekülteknek segített új hazájukban megtalálni az utat, gyülekezeti szempontból az volt a jelentősége, hogy a szociális, kultúrális gondozáson keresztül az egyházközség missziói szolgálatának is előkészítette a talajt. Az ige hirdetése volt az, amely magával hozta azután a hitbeli meggyőződés erejét. Az „eleven szó" az a hatalmas fényforrás, amely termékeny világosságot, békességet árasztott szét és gyülekezetei teremtett. (Folyt, köv.)
