Útitárs, 1977 (21. évfolyam, 2-6. szám)
1977 / 5. szám
A pedagógusok 200 évvel ezelőtt is nagyjából ugyanazt a választ adták kérdésünkre, mint az ókori Alexandria pedagógiai szakértői Kr.e. 200 körül. Ekkor fogalmazták meg ugyanis a híres elvet, hogy az iskola feladata az írott szó, az írásba foglalt ismeretek tanítása, továbbadása. Kétezer évig volt érvényben a neveléstudománynak ez a „dogmája". A pedagógia új korszaka tulajdonképpen a svájci tanító, Johann Heinrich Pestalozzi (1746—1827) munkásságával veszi kezdetét. Pestalozzi elvei és módszerei úgy forradalmasították a nevelés tudományát, hogy még ma is azok áldásaiból élünk, illetve — ha úgy tetszik — azok levét isszuk. Pestalozzi előtt hosszabb-rövidebb szövegek kívülről való megtanulása („magolás", „biflázás", „bevágás“) volt az iskolai tevékenység legfontosabb része. E módszer eredményességét irgalom nélküli, szigorú büntetések voltak hivatva biztosítani. Aminek viszont az lett az eredménye, hogy a tanulás a gyerek tudatában összekapősolódott a büntetéssel és az ettől való félelemmel, illetve az oskolamesterek iránti őszinte gyűlölettel. Az oskolamesterek pedig magukévá tették azt az általános véleményt, hogy kivétel nélkül minden gyerek haszontalan csibész, utáija a tanulást, mindig „lógni“ akar, s csak különféle fenyítések kilátásba helyezésével képes eredményt felmutatni. Pestalozzi „Hogyan tanítja Gertrud a gyerekeit?“ című művében (1801) írja le a legszemléletesebben, hogy milyen is volt a korabeli felfogás a nevelés terén: „Hagyjuk, hogy a gyerekek öt éves korukig korlátozás nélkül élvezzék a természetet... És miután öt teljes évig élhettek ebben a boldog világban, elfordítjuk tekintetüket attól a természettől, mely körülveszi őket; tirannusok módján megfosztjuk őket annak szabad élvezetétől, mint birkákat, betereljük őket bűzös karámokba és órákra, napokra, hetekre, hónapokra, évekre irgalmatlanul lelakatoljuk őket, hogy egyhangúan unalmas betűket, szavakat biflázzanak.“ Könyvében kifejti, hogy vannak más módszerek is, melyek a diákok s tanárok szempontjából egyaránt megfelelőbbek. Legfőbb elve volt, hogy a legszegényebb gyerekeknek is helyet kell biztosítani az iskolában, s hogy félelem helyett barátságos szellemnek kell honolnia a tanodákban. 1774-ben, 28 évesen indította el első iskoláját egy parasztházban, ahol ő is lakott. Pedagógiai sikerei ellenére, anyagi okokból, e vállalkozása rövid életű volt. Burgdorfi újabb kísérlete már öt évet ért meg (1799-1804), amikor is tanítóképzéssel foglalkozott. Itt adta ki említett könyvét is. Utolsó, legfontosabb kísérleti tevékenysége Yverdun-höz kapcsolódik, 1805-és 1825 között. Itt általános és klasszikus kurzusokat tartott, fiúkat és lányokat ipariskolai képzésben részesített és tanítóképzéssel is foglalkozott. Soknemzetiségű diáksága, ill. európai és amerikai országokból odasereglett befolyásos látogatói hamarosan ismertté tették intézetét és elterjesztették nézeteit. „Az ember személyisége szent“ — vallotta. Minden gyereket önálló személyiségnek tekintett. A tanító feladata, hogy — amennyire ez lehetséges — a gyermek személyiségét kibontakoztassa. A tapasztalás, megfigyelés és a tárgyakkal való laborálás alappillérei voltak tanítási módszerének. Hirdette, hogy a tárgyak, dolgok felől kell a szavak, fogalmak felé haladni a tanításban. A geológia és a földrajz oktatásának például az a legjobb módja, hogyha megfigyeléseket végzünk kint a természetben. A tantárgyak számát is kibővítette. Az írás-olvasás-számolás mellett többek között az ének, rajz, kézimunka, kertészkedés, természetrajz, geológia és földrajz tanítását is előírta. Mindent megtett azért, hogy a gyerekek érdeklődését felébressze. „Olyan a gyermek — mondotta —, mint egy kis magocska, mely az egész fa alakját magában hordja... A pedagógusnak csupán az a feladata, hogy a természet kifejlődését hátráltató akadályokat eltávolítsa.“ Pestalozzit apja lelkésznek szánta, de tanító lett belőle. Intézetében minden más tanórát hajlandó volt átengedni helyetteseknek, a napi áhítatok megtartását azonban nem bízta rá másokra, a gyerekek vallásos nevelését annyira fontosnak tartotta. Nemcsak nevelési elvei voltak újak abban az időben, de úttörő volt a mód is, ahogy kifejtette és alkalmazta őket. Szolgálni a Te szent nevedben kíván A Johannita Rend Magyar tagozata egyhangúlag dr. Fáy Gedeont választotta meg kommendátorának. A rend úrmestere, Wilhelm-Karl porosz királyi herceg, az ősi niederweiseli román stílusú johannita Komtur-templomban 1977. jún. 25-én, egy istentisztelet keretében iktatta be tisztségébe. A Johannita Rend Magyar Tagozata 1924-ben alakult meg Budapesten, és első kommendátora báró Feilitzsch Berchtold volt. A háború után Münchenben indul meg az újraszervezés munkája és az alapító kommendátor halála után gróf Edelsheim-Gyulai Lipót, majd 1955-től dr. Kibédi Varga Sándor vezetik. Az egész világon szétszórt magyar rend dr. Kibédi Varga Sándor több mint 20 éves szolgálata alatt szerves egységgé kovácsolódott és áldozatos szolgálatot végzett mind a magyar protestáns egyházak keretén belül, mind a karitatív diakóniai tevékenységen keresztül. Dr. Fáy Gedeon, aki a Németországi Magyar Református Egyház főgondoka és az Útitárs szerkesztőbizottságának tagja, a Johannita Rend Magyar Tagozatát élő lelki közösségnek tekinti, melynek elsősorban az evangéliumi szolgálat a feladata. „Az egész világon való szétszórtságot és az anyagiak által determinált földhözragadtságunkat csak keresztyén hittel, hűséggel és az együvétartozás ápolásával lehet legyőzni" — mondja. Ennek ápolására a földrajzilag kialakult lovagi csoportok körében, a helyi magyar lelkész részvételével évente legalább egyszer csendesnapokat akar tartani, hogy „ez által is buzdítsuk egymást hitünkben és magyarságunk ápolásában. Rendes keresztyéni kötelességeinken felül eleget kell tennünk azonban mindazoknak a feladatoknak, melyeket rendi szolgálatunk krisztusi és sajátságosán magyar szelleme megkövetel. A karitatív diakóniai szolgálatban kristályosodik ki a Johannita Rend Magyar Tagozatának értelme és ez a szolgálat biztosítja fennmaradását“. Veöreös László A lélektan akkor, modern értelemben, még alig létezett. Következésképp rá volt kényszerítve, hogy a logika és józan ész vezette intuíciójára hallgasson. E korlátok ellenére is maradandók pedagógia elvei — talán éppen azért, mert a gyerekeket annyira szerette. Szigethy Sándor: Mire való az iskola?
