Útitárs, 1976 (20. évfolyam, 1-5. szám)
1976-03-01 / 2. szám
ÜT/TRR5 Meditáció Mindenáron Nélküle ? Akkor elhagyva Őt, mindnyájan elfutottak“ (Márk 14, 50). E néhány szó híven tükrözi a Megváltó teljes kiszolgáltatását, egyedüllétét a kínok után. Elhagyatva — mindenkitől. Elfogatása idején szükség lett volna — jobban, mint bármikor —, hogy mellette legyenek azok, akik három éven keresztül hűségesen kísérték, megismerték tanítását, vállalták életútját, s íme, a döntő percekben, amikor ellenségei körülveszik Öt, cserben hagyják. A Golgota felé közeledve mindjobban ritkul az addig vele tartó, vele érző emberek csoportja. Teljes pánikban menekülnek az utolsók között a tanítványok. Ma sokan beszélnek az egyház kríziséről. Egyre többen csatlakoznak az első menekülőkhöz. Valójában sokkal mélyebb krízisnek, a hit válságának vagyunk tanúi. Mint mindig a világtörténelemben, úgy most is előtérbe került Jézus Krisztus személyének és tanításának a szembesítése — a világban, a mindennapi életben, a forrongó fiatalság és a közönyös, minden iránt közömbös felnőttek életstílusával, elgondolásaival. Úgy érzem, sarokba vagyunk szorulva, mert életünk semmit nem mutat fel Jézus tanításából, útjának vállalásából és mint a nyulak, menekülünk a Krisztus-kérdés elől. Megkereszteltek; konfirmáltunk, esetleg egyházi esküvőt is kötünk — aztán vége. Ennyit jelent számunkra a jézusi tanítás. Egyszerűen hozzá sem tudunk szólni a kérdéshez! Hogyan is tudnánk, mikor hiányzik a hozzáértésünk, erőfeszítésünk és kitartásunk, hogy egyáltalán kísérletet tegyünk a megismerésére. A régiek még legalább tudták, hogy miért menekülnek, de mi már magától a kérdésfelvetéstől is félünk. Világunkból és egyéni gyakorlatunkból hiányzik a kezdeményező, az útra indító buzgalom és igyekezet, így hozzá sem tudunk szólni életünk legegzisztenciálisabb kérdéséhez. Hiányzik az elemi tisztelet, hogy csak akkor nyilatkozzam valamiről, ha ismerem a dolgot. A maifiatalokjellemző kísértése, hogy fél a küzdelemtől, a megismeréstől és engedi, hogy felszívódjék a világban. Megelégszik, hogy a napi ízlés szerint öltözködhet és választhatja meg ideológiáját, és nincs önálló mondanivalója erről a kérdésről. Hiányzik a személyes ismerete, tapasztalata Jézusról, a meghalt és feltámadott Krisztus szent történetéről. Félek attól, ha a mai helyzetet kell összehasonlítanunk a kétezer esztendővel ezelőtt történtekkel, akkor így jellemezhetnénk: még elfutnunk sem lehet tőle, hiszen nem is ismerjük, kicsoda ö. Valaki azt mondta: ha 2050-ben vagy 2100-ban megírják korunk történetét, ezt fogják mondani: „az iparosodás utáni technikai civilizációt — jó részben — a nyugati kereszténység hozta létre, de elfelejtették továbbadni a legnemesebb kincsüket és értéküket: Krisztust. Féltek átadni magukat Krisztusnak, nem éltek vele, nem tudtak mit kezdeni a reménység egyetlen forrásával egy betonból és acélból épített világ közepette, nem is beszélve az örök életről. Szeretet, élet, halál, remény, tisztaság, Isten — megüresedett vagy semmitmondó szavakká váltak. Nem vették észre, hogy az ember kificamodott, darabokra esett, eltorzult. Nem gondolkozott az agyával, nem élt, csak érzékenységével, pedig érezte a hiányát valaminek. De elfutott tőle, még mielőtt megismerhette volna." Az öt egyszerű szó: „Akkor elhagyva Öt, mindnyájan elfutottak“ — nemcsak a fájdalmában, küzdelmében magára hagyott és kiszolgáltatott Krisztusra figyelmeztet, hanem magunkra. Fájdal•mas látvány, végzetes tehetetlenség, pánikszerű rémület. Egyetlenegy sem kérte a tanítványok közül: ám legyen, fogjatok el bennünket is, de mi nem tágítunk Urunk mellől. Nem ez történt, csak menekülés mindenáron. Két évezredet szinte nyomtalanul eltűntetnénk a lélek világából és a legszívesebben jól elrejtőznénk, ha hallunk az Ő dolgairól. Mintha ránk sem tartozna. Mi hol állunk? A tömegben s igyekszünk mit sem tenni, mikor tennünk kellene valamit? Vagy elővesszük a kétkedés, a hitetlenség, az egocentrikus világszemlélettől sugallt tömény fegyverzetünk, hogy még sújtsunk is egyet rajta? Vagy csak álldogálunk, szenzációra éhes, kíváncsi arccal, hogy mit is művelnek vele, hogyan „nyírják“ ki ezt a Megváltót a kortársak? Vagy esetleg csak hallgatunk, lesütöttfejjel, miközben gúnyolják az Isten-embert. „Elhagyva Őt, mindnyájan elfutottak" — köztük én is és te is. Bizony nehéz megmaradni az igazság mellett. Nehéz hitet tenni az igazságról, pedig az igazságra jutás egyetlen útja azzal kezdődik, hogy megismerjük az igazságot. Ehhez az is hozzátartozik, hogy merjünk igazak lenni önmagunk iránt, mert csak így kínálkozik lehetőség az egyetlen igazság megismerésére. Ennek az igazságnak a tudata késztethetne bennünket Isten tiszteletére, Krisztus tiszteletére, az élet tiszteletére. A közvélemény vagy az igazsággal szemben állók, az igazságot tagadók ellenére is. Minket az a veszély és nagy kísértés fenyeget, hogy a közvélemény emberévé válunk — vagy váltunk —, olyan személyiséggé, aki mindenkinek beszél, de az igazság meggyőződése nélkül tulajdonképpen senkihez sem szól. Mi mindent nagyon jól tudunk, csak Istenről nem tudunk semmit, nem akarunk tudni semmit. Mindent igaznak tudunk — csak az igazságot nem ismerjük. Bár ne akarnánk elmenekülni előle, a Jézussal való találkozás élménye elől! Ha őszinte szívvel keresed ezt a találkozást, akkor megtapasztalod annak valóságát, amit Jézus mondott: „Megismeritek az igazságot és az igazság szabadokká tesz titeket“ (Jn 8, 32). Koltai Rezső CSARODA, Magyarország. „A 800 éves református templomot az Országos Műemléki Felügyelőség hozzáértő kezekkel és szerető gondossággal teljesen felújította s nemcsak egyházunk, hanem egész hazánk egyik legszebb műemlékévé varázsolta. Kis méretei ellenére csodálatos gazdagságban mutogatja most a magyarországi egyházművészet nagy korszakainak sajátos szépségeit: a románkori hajó félköríves ablakait, a gótikus szentély ívelő bordáit, karcsú tornyával és haranglábjával faépítészetünk legjobb hagyományait. Belül pedig a XIII. század legelejéről és a XIV. század végéről származó freskókkal, az ezek fölé 1642-ben festett, cifraszűr-mintára emlékeztető virágdíszekkel s a népi reneszánsz motívumait hordozó XVIII. századi, festett karzattal mindenből ízelítőt ad, amit a középkori és a megreformált egyház templomainak belső ékesítésére alkotott. Valóságos kis egyházművészeti múzeum a csarodai templom, s egyúttal és elsősorban az élő csarodai gyülekezet istentiszteleti helye.“
