Útitárs, 1976 (20. évfolyam, 1-5. szám)
1976-08-01 / 4. szám
5 _ Gémes István: En vagyok „Én vagyok, aki veled beszélek" Jn 4,26. ÜT/TRRS Ahány igehirdetés ezen a konferencián csak elhangzik, mindegyiknek Jézus egy-egy kijelentése az alapja, amely így kezdődik: „Én vagyok..." Közülük többeket ismerünk szó szerint és kívülről: az ajtó, a jó pásztor, a szőlőtő, az út, igazság és az élet. Ez a most felolvasott nem tartozik a szó szerint megtanultak közé, szerényen húzódik meg egy (különben nagyon fontos) beszélgetés szövegében. Ha azonban szembeállítjuk e mondat üzenetét mai vallási nehézségeinkkel, azonnal látni fogjuk, mennyire érdemes foglalkozni vele. Mindenekelőtt próbáljunk mai bibliatanulmányunkban seregszemlét tartani saját vallási nehézségeink fölött! 1. A keresztyénség 2000 éves fennállása ellenére, mindmáig újra meg újra előbukkan az istenkérdés. Konfirmandusaim fölírt kérdései között mindig ott szerepelnek a stereotip kérdések: ki az Isten? Hogy fest ö? Hol van ő? Hogy kell őt elképzelni? A gyarkorlatból tudom, hogy milyen késhegyre menő viták alakulnak ki ilyen kérdések fölött, meg azt is, hogy 13—14 éves tanítványaim nem győzik érveim megcáfolását. Mégiscsak én vagyok a tanult tanító és ők a tanulók. De a további oktatás során látom, hogy válaszaim csak hamuként az izzó parázsra rakódtak, mert pár hét múlva előbukkan a kiirthatatlan mondat: valakinek mégiscsak kell fölöttünk lenni! Ez a mondat ott van mindenikőnk csontjaiban, a modern természettudósok óvatos, de egyre határozottabb kijelentései csak erősítik. Mert ha a nemrég elhunyt atomtudós, Heisenberg, a maga tudományát egy legfelsőbb rendező elv nélkül nem tudta elképzelni, vagy ha a légűrkutatás legfőbb mestere, W. von Braun, arról beszél, hogy a kitáguló világegyetem megismerése csak egyre inkább az istenhitre ösztönöz — akkor annak nagyobb súlya van, mint Jézus szavainak vagy az enyéimnek. Pedig Jézus nem beszél ilyen komplikáltan. Ő arra tanítja tanítványait, hogy nekik Atyjuk az Isten. Se több, se kevesebb! Se olyan valaki, aki mégis van „a gondolatok alján“, se olyan, aki csak valahol fölöttünk lebeg. — Vajon miért nem fogadjuk el őt, mint Atyát? Mert divat az apák elleni lázadás? Mert már a kifejezést is negédesnek tartjuk? Jézus azt mondja, hogy csak azért nevezhetjük Istent Atyának, mert ő, Jézus, közbejött. Én vagyok az, mondja ebben a beszélgetésben, akire való tekintettel Istent Atyának szólíthatjátok. Talán azért is nem tudunk mit kezdeni Istennel, mert Jézussal se tudunk? Mit kezdünk vele ezen a konferencián? 2. Második nehézségünk a belénk nevelt analitikus gondolkodásból adódik. Nemcsak a kisgyerek szedi szét babáját, autóját, biológia órán pedig a bogarakat, virágokat és az atomokat. Alig van már helye az egész, a teljes élvezésének, csak a kielemzett részek kötik le teljesen az érdeklődését. Hányszor találkozom lelkészi munkámban ennek az egyoldalú nevelésnek káros kihatásaival! S a megdöbbenésünk ott lesz közömbösséggé vagy hitetlenséggé, amikor rájövünk, hogy Isten nem engedi magát a boncasztalra tenni, ö az EGÉSZ, a HATALMAS, aki bennünket is magába foglal. Hogy engedné meg azt, hogy mi őt boncoljuk? Van azonban az ő szemlélésének más útja is: az imádásé. „Eljön az óra, mondja Jézus —, amikor az igazi imádók nem a laboratóriumi boncasztalon, sem a szenvedélyes viták hevében, sem az egymást kihívó és megkérdőjelező érvelések tüzében, hanem „lélekben és igazságban" imádják Istent. így is át lehetne alakítani Jézus mondatát. Hej, de elmeszesedtek a térdeink és milyen nehezünkre esik a letérdelés! Különösen nekünk, akik nem a római katolikus egyházban nőttünk föl! Milyen hetykén vetjük szét a lábunkat, düllesztjük ki a mellünket — és nehezünkre esik a meghajlás! Talán azért is jöttünk ide, erre a találkozóra olyan nagy számban protestánsok, hogy tőletek, katolikus testvérek, megtanuljuk az Isten előtti lehajlást, letérdelést. Be tudjátok-e szavahihetően, meggyőzően mutatni nekünk ezt az Isten-imádást? Jézus itt is előttünk jár: egész életét, munkáját mint az Atya imádatát fogta föl és gyakorolta. Vajon miért nem fogadjuk el az Isten megismerésének ezt a formáját és nem ismerjük el ugyanolyan jogosultnak, mint az elemzőt? Fejünkbe szállt a dicsőség? 3. Nehézségünk az is, hogy vallási mondanivalóinkat szívesen szorítjuk formákba, tételekbe, dogmába s azután azt hisszük, hogy az ezekhez való ragaszkodás tesz bennünket vallásosakká! Csak kevesen veszik észre, hogy bennünket nem ezeknek a tételeknek a könyvnélküli ismerete tesz vallásosakká. A „vallás" egészen más, a vallás mélyebb, a vallás megtapasztalható, élhető, gyakorolható. Vitája közben Jézus ennél az asszonynál is ezzel a jelenséggel találkozott. Amikor az asszony sarokba szorult, ő is a katekizmushoz menekült: tudom, hogy egyszer eljön majd a Messiás s az majd mindenre megtanít minket. Eddig a katekizmus. De éppen ez a könyvszagú tudás gátolja meg őt abban, hogy fölismerje azt, Aki előtte áll, s Aki a megígért Messiás, Aki megtaníthatja őt minden igazságra. Nem dogmatikai tételek hangoztatása nyitja meg előttünk az utat Isten felé, hanem az a felismerés, hogy Jézus az, Aki szól, hív és beszél velünk. „Én vagyok az, aki veled beszélek!" Ezen a találkozón is ez a Jézus, tudniillik a megkínzott, megfeszített, de feltámadott és élő Úr keresi velünk a kapcsolatfölvótel alkalmát. Minden előadás, minden istentisztelet, úrvacsora és imádás ezt akarja számunkra nyújtani. Hová bújunk el Előle? Dogmáink mögé? (Az első reggeli bibliatanulmány.) Vita közben
