Útitárs, 1976 (20. évfolyam, 1-5. szám)
1976-08-01 / 4. szám
MAGYAR EVANGÉLIUMI LAP xx.évfolyam 4. szám 1976 augusztus Szöllősy Pál: Visszapillantás Salzkammergutra Csaknem 350 magyar, Brazíliától Svédországig és Jugoszláviától az USA-ig, összesen 17 országból jött el Salzkammergutba, hogy választ kapjon vagy megpróbáljon maga válaszolni a kérdésre: „Miért éppen Jézus?“ Hogy a kertelés és kompromisszumok nélkül meghatározott, társasági „happening“ ürügyeként nem értelmezhető téma ellenére — vagy talán éppen ezért — ilyen nagy volt az érdeklődés, az önmagában örvendetes tény, de nem elég ahhoz, hogy a találkozó sikeréről beszélhessünk. Mert a fő kérdés persze nem az, hányán gyűltünk egybe, hanem: milyen volt az összejövetelünk és milyen lesz a hatása. Ezért most három szemszögből próbálok Salzkammergutra visszatekinteni: 1. Tudott-e ökuménikus közösséggé formálni? 2. Közelebb vitt-e a magyar keresztények egységéhez? 3. Szükségesnek bizonyult-e ez a találkozó? Ha e második magyar ökuménikus találkozót a sioni elsővel hasonlítom össze, szembetűnő, mennyire egymásra találtunk, mennyire azonos nyelvet beszélünk. Sionban a katolikusok és protestánsok még két táborként voltak jelen; mindkettő sok jóindulattal és őszinte óhajjal, de meg-megtorpanva, egymást óvatosan méregetve kereste a közeledés útját, öt évvel később, Salzkammergutban már a harmadik napon úgy éreztem, valami rejtélyes kötelék, reánk ható vonzás fűz egybe bennünket, eltűnt a kétkedő idegenség, tűnőben vannak a válaszfalak és kezdünk egy táborrá válni. Ez persze nem csupán a konferencia, hanem — mint a zárónyilatkozat hangsúlyozza — egyben az elmúlt öt esztendőben folytatott ökuménikus munka eredménye. Ám részint hiábavaló lett volna ez az ötéves munka, ha nem termett volna éppen itt, e seregszemléhez hasonlítható második találkozón jó gyümölcsöket, ha nem töltötte volna be a 17 országból egybegyült férfit és nőt a testvériség, az együvétartozás, a Jézusban való egység érzése. Salzkammergutban az egymás iránti bizalomnak, az összetartozás feletti örömnek annyi jelével találkoztam, hogy a kérdésre, sikerült-e közösséggé válnunk, határozottan igennel felelhetek. Vajon hatékonyan hozzájárult-e a találkozó az ökuméne, nevezetesen a magyar keresztények egységének megvalósításához? Aki a katolikus és protestáns lelkészek, teológusok vagy hívek felszólalásaiból hallhatta, hogyan adta át helyét a korábbi tartózkodás az egymással való közösség vállalásának és az egy-Hálaadó istentisztelet más szolgálata iránti hálának, aki láthatta, milyen feszült, odaadó figyelemmel vettek részt a katolikusok a protestáns bibliatanulmányokon és protestánsok a katolikus teológusok előadásain, akinek része volt a közös szolgálattal megtartott misék, istentiszteletek megkapó élményében, az aligha fog tagadó választ adni. Természetesen az egységet egyelőre csak igyekszünk megvalósítani. És itt felmerül a harmadik kérdés: szükséges-e az ökuménikus cél elérése érdekében ilyen „demonstratív naggyűléseket“ tartani? Megkívánja-e a tartalom, a mondanivaló a sok figyelmet, időt, energiát és költséget igénylő, szinte túl nagyszabásúnak tűnő keretet? Igaz, többen javasolták: az eddiginél gyakrabban, lehetőleg háromévenként rendezzünk közös találkozókat. De az ellenvetést is meg kell fontolni: nem érhetnénk-e el nagy, közös konferenciák helyett háromévenkénti, jóval szerényebb méretű, de intenzív munkaülésekkel ugyanannyit, míg a három szervezet továbbra is megrendezné a maga külön találkozóját? Én azt hiszem, nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy a résztvevők nagy többsége igényli a mostanihoz hasonló közös ökuménikus találkozókét. A hívő keresztény számára nem közömbös, hányán lehetünk részeseivé a tudatos közösséggé-válás, a Jézusban átélt egység ritka alkalmának, amely a hétköznapokra is kisugározva viszi előbbre az ökuméne ügyét. Ezért a közös találkozók folytatása mellett vagyok, ami nem zárja ki a keretek hozzáidomítását a kívánalmakhoz és a lehetőségekhez. Az évekre kiterjedő előkészítő munka szükségessége miatt négy- vagy ötévenkénti közös konferenciákat, a közbenső időben közös munkaüléseket tartok kívánatosnak. A következő találkozók megszervezésénél a salzkammerguti tapasztalatok értékes útmutatást adhatnak. Mély benyomást keltett a resztvevők fegyelmezettsége; az előadásokat, vitákat, istentiszteleteket látogatók nagy arányszáma és pontossága túl tett az eddigi szokásos „normán". Ez biztató jel a jövő ökuménikus konferenciák számára. Másrészt, ha elvárjuk a pontos megjelenést, úgy nem szabad visszaélni a hallgatók türelmével sem. Az előadások, bevezetéssel együtt, ne legyenek hosszabbak egy óránál, az igehirdetés pedig egy negyedóránál. — Egyáltalán, ki kell nőnünk a szervezésnek abból a gyermekbetegségéből, (folyt, a 2. oldalon)
