Útitárs, 1975 (19. évfolyam, 1-6. szám)
1975-09-01 / 5. szám
; MAGYAR EVANGÉLIUMI LAP xix. évfolyam 5. szám 1975. szeptember Külmisszió - ma 1. Dicső múlt - kritikus jelen Körülbelül tíz évvel ezelőtt interjút közölt a norvég rádió a Lutheránus Világszövetség akkori elnökével, aki éppen egy madagaszkári látogatásról érkezett Norvégiába. Elmondta a Világszövetség elnöke többek között, hogy Tananarive városában a madagaszkári köztársaság alelnökével is folytatott beszélgetést. Calven Sebő alelnök őszinte elismerésének adott kifejezést a keresztyén misszionáriusok munkája felett. Sőt azt mondta, ő maga személy szerint is sokat köszönhet az Európából jött miszionáriusoknak. Calven Sebő ugyanis egy úgynevezett „szerencsétlen napon“ született. Ősi madagaszkári szokás szerint az ilyen napon született gyermekeket kitették egy „szúnyogdombra“, mert pogány hitük szerint, ha a gyermekek élve maradnak, szerencsétlenséget hoznak szüleikre. De ettől nem kellett félni: a szúnyog-dombra kitett csecsemőket az égető napsütésben rövid időn belül halálra csípték a szúnyogok. Ez lett volna Calven Sebő sorsa is, de — szerencséjére — arra járt egy norvég misszionárius, magával vitte a csecsemőt a missziói állomásra, ápolták, felnevelték s — Madagaszkár alelnöke lett belőle. Ilyen és hasonló történeteket szép számmal talál az ember az európai külmissziói irodalomban. Nyilvánvalóan mind igazak — ilyesmit nem szoktak keresztyén emberek „kitalálni“ —, és maguk a „bennszülött“ szereplők igazolják a történetek igazát. Mégis kérdéses az ilyen történetkék létjogosultsága. Először is azt a helytelen tanulságot vonhatják le belőlük az emberek, hogy az ázsiai és afrikai népekkel összehasonlítva a fehér ember „magasabb rendű". Pedig ha egy kicsit messzebb nyúl vissza az ember a történelembe: a „magasabb rendű“ európaiak ősei sem bántak éppen kesztyűs kézzel például a csenevésznek született gyermekekkel. Másodszor, azt a benyomást kelthetik az ilyen történetek, hogy az ázsiai és afrikai népek tárt karokkal várják Európából a misszionáriusokat, hogy azok kiszabadítsák őket keserves sorsukból. Harmadszor pedig a misszió létjogosultságát az ilyen történetek azzal próbálják igazolni, hogy — lám — milyen „hasznos“ munka is a külmisszió. Ezen benyomások egyike sem helytálló 1975-ben. Egyre jobban előtérbe kerülnek a „harmadik világ" népei és országai; nemcsak egyenrangúak a „fehérekkel“, hanem sok tekintetben ők a hangadók a világpolitikában és — az egyházpolitikában is. A misszionáriusokat nem várják tárt karokkal, hanem egyre több ország zárja be kapuját előttük: „missionary, go home“ (misszionáriusok, menjetek haza) a jelszó. S egyre erősödik az a hang az európai országokban, nemcsak szekularizált emberek között, hanem magának az egyháznak a soraiban is, hogy nem misszióra, igehirdetésre van ma szükség, hanem arra, hogy a „fejlődésben levő országok“ ki tudják használni lehetőségeiket, hogy jobb jövőt tudjanak építeni polgáraik számára; nagyobb szükség van traktorokra, mint misszionáriusokra. A külmisszió elleni ellenállás és kritika oly erős, hogy ma a külmisszió kríziséről lehet beszélni, amint arra még vissza fogunk térni. Mégis komoly kérdésre mutat rá a fent idézett kis történet. Joggal tehetjük fel ugyanis a kérdést: hol állna ma Ázsia és Afrika, ha nem lett volna külmisszió? Hozzáfűzhetjük azt a kérdést is: hol állna ma a keresztyénség, ha nem lett volna külmisszió? 1. Rengeteget köszönhet Ázsia és Afrika a külmissziónak a művelődés terén. Hivatalos statisztikák szerint 15 évvel ezelőtt missziói iskolákba járt az elemi iskolai tanulóknak 100%-a az akkori Belga Kongóban (ma: Zaire); 95% -a Kenyában; 86 %-a az akkori Tanganyikában (a mai Tanzánia legnagyobb része) és 78 %-a Ghanaban. Különösen is nagy súlyt fektettek az iskolamisszióra a skót református egyház misszionáriusai. Nekik köszönhető, hogy a Calcuttái egyetem olyan jól szervezett intézménnyé növekedett, hogy ma 110 ezer hallgatója van! — hogy csak egy példát említsünk. Forradalmi volt a missziói iskolák hatása a női nem egész életfelfogására. Jó megemlékezni arról az idei „nemzetközi nőévben“-ben, hogy a missziói iskoláknak köszönhető, hogy Ázsia és Afrika leányai lassan-lassan megszokták, hogy ők nemcsak kereskedelmi cikkek vagy háremtöltelékek, hanem lehetnek önálló gondolkodású és egzisztenciájú személyiségek, hogy belőlük is lehetnek orvosok, közlekedési és irodalmi alkalmazottak, ápolónők vagy — nagykövetek. Ez egyáltalán nem volt természetes a misszionáriusok megérkezése előtt. A felnőttek iskoláztatása terén is a misszionáriusok jártak elől. Leubach amerikai metodista misszionárius volt a kezdeményezője 1915-ben egy gigantikus népnevelői mozgalomnak, melynek (folyt, a 2. oldalón) 1
