Útitárs, 1975 (19. évfolyam, 1-6. szám)

1975-08-01 / 4. szám

amáRsm______________6

Ki volt nekünk Németh László?

Március elején a német rádió rövid hírben közölte, hogy Németh László magyar író meghalt. Sokak számára sem neve, sem elmenetele nem jelentett többet egy kurta rádióhírnél. Nekünk egyszer mindent jelentett, amit magyar fiatalok számára emberi élet, mű és sors jelenthet.

Élete egyetemességre és szintézisre törekvés jegyében indult és teljesedett be. Nagybányán született, s ennek a vidéknek sajátos helyzete egy életre szólóan meghatározta látásmódját: e vidék összekötő kapcsot jelentett Erdély és Magyarország között. Szigetszerű helyzeténél fogva két part felé nyúitott messze kilátást: a történelmi Magyarország életkérdései és Erdélyország bensőséges minőségi élete felé. Közeire és messze tekintő szemét ez a táj szoktatta hozzá ahhoz, hogy égtájakat fogjon be: Kelet és nyugat nemcsak lelhatároló pólusai, de látásmódjának egymást kiegészítő részei lettek. Bár a horizontális tájékozódás dominált írói törekvéseiben, egyre elmélyültebben tekintett a lélek világba befelé, ahol az erkölcsi világrend és az emberi lélek konfliktusait látta meg, s a csillagok világába felfelé, ahonnan az értelem konfliktusaira itt-ott fény derült számára.

Egyetemességre és szintézisre való törekvésének igénye gimnáziumi tanulmányaitól a kései évek érdeklődéséig elkísérte. Bölcsészhallgatóként kezdte tanulmányait Budapesten és — orvosi diplomát szerzett. A két kultúra (humán és természettudományos) területén végzett kutatásai és tájékozódásai során veleszületett érzéke megőrizte két veszélytől, ami minden egyetemes ismeretre törekvés veszélyét jelenti: attól, hogy a részleteket látva elfeledkezzen a nagyobb összefüggésekről, és attól, hogy csak a felületi összefüggéseket lássa meg mélység nélkül. A szellemi ember hitvallásának tekinthetjük „Új Enciklopédia“ című esszéjét: „Kit nevezek én a szellem emberének? . . . Az elismert tudós, az érdemes művész még nem okvetlen a szellem embere, viszont az is az lehet, akinek egyáltalán nem szellemi a foglalkozása. Évekig laktam egy tanulatlan iparossal, akit a gondolkozás hevesebb öröme és fájdalma avatott a szellem emberévé,mint íróknak a nagy részét, akikkel azelőtt s azóta találkoztam. Szellem embere az, akiben ott feszeng a szellemiség örök ösztöne: a jelenségeket együtt, egyben

1901 - 1975

látni. A szellem rendező nyugtalanság. A szellem nem tud beletörődni az elszórt tények halmazába, ő az összefüggéseket keresi. Nem elég a világ, világkép kell.“ — A szellem emberének ez a magartartása és igénye szükségszerűen szembeállította a közgondolkozás, a társadalom és a politika területén egyre inkább tért nyerő barbársággal a szellemi értékeket elvető szaktudományi beavatottsággal, az egyén értékeit és a közösség életét fenyegető politikai erőszakkal, akár jobbról, akár balról, Nyugatról vagy Keletről tört be a magyar életbe. Ezt a Nyugat felől és később Kelet felől fenyegető betörést meggátolni nem lehetett, de belülről szellemileg fel lehetett fegyverezni az országot a fenyegető veszélyekkel szemben. Németh László pedig ezt tette, utat mutatva ezzel egyetemes szinten mai kérdéseink megoldása felé is!

Jól látta, hogy Nyugat felől kétféle veszély fenyegeti a magyar életet: az árulás és hűtlenség, amivel a nyugati ipari társadalom elárulta nagy európai hagyományát, és az a politikai kísértet, ami ennek az árulásnak a talaján világot eltipró hatalommá nőtt a német nemzeti szocializmus formájában. Ekkor született művei — amelyekre csak utalhatunk — Adynak azt a felismerését tették programmá, hogy „Nyugat ellen Nyugatot hozz": Ortega és Pirandello (1933), Magyarság és Európa (1945), a négy éven át egyedül írt Tanú című folyóirat, A minőség forradalma (1940), Az értelmiség hivatása (1944).

A Keletről fenyegető veszélyt abban látta — s a háború kitörésétől annak végéig egyre nyomatékosabban, prófétai felelősségtudattal figyelmeztette a nemzetet, hogy az elodázott társadalmi reform kérdéseit a másik imperialista nagyhatalom import-szocializmusa nem fogja megoldani. — A politikai veszély ellen Kossuth dunai konföderációs gondolatának a tudatosításával, a szomszéd népek kultúrájának közelebbi megismerésével és ismertté tételével, a magyarság ősi keleti kultúrális örökségének, még nyelvünkben és népszokásainkban fellelhető elemeinek feltárásával adott programot (Kisebbségben 1930, Berzsenyi 1943, Magyar ritmus 1940). A megoldatlan társadalmi kérdések felvetésénél elutasította a kor hamis alternatíváját: szocializmus — vagy kapitalizmus. Ezzel szemben a „harmadik út" gondolatának népszerűsítését — Wilhelm Röpke svájci szociológus nyomán — hazai viszonyaink között kívánta szolgálni minden akkori művével (Villámfénynél 1937, Papucshős 1938, Cseresnyés 1938, Mathiás panzió 1940—1945). A megvalósulás reális lehetőségét tekintve ez a gondolat akkor utópiának bizonyult.

A háború utolsó éveiben — jelenünk kilátástalanságában és jövőnk fenyegető árnyékában — megnyilatkozásai az elhallgattatott vagy elaltatott nemzeti lelkiismeret ébresztőjévé és szószólójává tették: az 1943-ban tartott balatonszárszói írói konferencián a magyarság gyarmati sorsáról beszélt. E beszéddel vállalta a letartóztatás veszélyét és 1945 után azt a kitaszítottságot, mely többékevésbé élete végéig osztályrészéül jutott. Kitaszított maradt, mert egyéni érvényesülése érdekében kompromisszumot soha nem kötött. A kompromiszszumnak csak azt a politikai formáját ismerte el, ami a nemzet számára 1956 után egyetlen útként kínálkozott, Nyugat egyre tehetetlenebb önmegkötözöttségének idején (Az utazás 1962).

Az 1945 utáni elszigeteltség évei sem jelentettek belső törést írói életszemléletében, abban a meggyőződésében, amit „A Medve utcai polgári (1937) cí mű szociográfiájában így summázott: minden hivatásnak van szépsége, csak fel kell fedezni. így lett széles körű műfordítói működésének mottója és erről írt tanulmányának a címe: Gályapadból laboratórium. A politikai elnyomás legnehezebb éveiben „Kelet ellen Keletet hoz“: az orosz irodalom klasszikusait fordítja: Puskint, Tolsztojt, Goncsarovot, Gorkijt. Ezekben az években viszszavonulásának színhelye a hódmezővásárhelyi gimnázium. Erre az időre esik legnagyobb regényeinek a megírása is: az Iszony (1947) és az Égető Eszter (1956).

1956 után egyszer szóba kerül a neve — ahogy erről a Züricher Zeitung tudósított — a Nobel díjra érdemesek között. A Nobel díjat nem kapta meg, de írói és emberi szolgálatban már nemcsak egy fiatal magyar nemzedék példája lett — hanem annál sokkal több. Bár sajátos szerepe és művei elsősorban a magyar történelem és irodalom számára jelentősek, helyet kapott a világirodalomban is. Már nemcsak abban az értelemben, hogy műveit számtalan nyelvre lefordították, hanem abban a maga(folyt. a 8. oldalon)