Útitárs, 1975 (19. évfolyam, 1-6. szám)

1975-03-01 / 2. szám

7 _________________________________________________________

Gémes István:

Vallási csoportosulások az Újtestámentumban

2. A farizeusok

Mindnyájan emlékezünk Jézus egyik példázatára, amelyet Lukács evangélista őrzött meg számunkra. E szerint két ember ment föl a templomba imádkozni: az egyik vámszedő volt, a másik farizeus. Pökhendien, érdemeit emlegetve imádkozik a farizeus, teljes bűnbánattal a másik. Jézus el is marasztalja a hetvenkedőt és a példázathoz hozzáfűzi híres mondatát: Aki magát felmagasztalja, megalázza azt az Isten és azt emeli föl, aki megalázkodik.

De az evangéliumokból azt is tudjuk, hogy Jézusnak működése folyamán a legtöbb baja a farizeusok csoportjával volt. Állandóan megkísértik Öt álnok módon, hogy lépre csalják. Már munkálkodása elején elhatározzák Jézus halálát s így Jézus halálának is fő okozói. Meg is szoktuk, szóhasználatunkba át is vettük a megvető kifejezést: farizeusnak bélyegezzük meg a nem őszinte, gonosz, képmutató embert.

Tényleg nem őszinték, gonoszok és képmutatók voltak ezek a farizeusok? Ne hamarkodjuk el az erre adandó választ, mert az evangélisták jót is elmondanak róluk. Lukács szerint Jézus egy asztalhoz ült velük (7, 36). sőt egyszer éppen ezek óvták Heródes áskálódásaitól, és Márk azt is följegyzi, hogy Jézus egyszer egy farizeust okos feleletéért dicsér.

De kik is voltak ezek a farizeusok?

Eredetükről csak találgatások vannak. Kb. Kr. e. a III. században már létezhettek, mert a II. századi iratok mint meglevő csoportról, sőt vallási pártról beszélnek róluk. Hogy zsidók szívesen alkottak maguk között vallási pártokat és irányzatokat, azt a történelmi szükségszerűség hozta magával. Eltekinve a kevés nagy király aránylag rövid uralkodásától és az akkor élvezett békétől, idegen urak parancsoltak náluk, s a zsidók szívesen alkottak ellenzéket.

A hatalmat bitorlók azonban a jeruzsálemi templom körüli vallási életbe is beleszóltak. Mégha tűrték is a zsidók vallási gyakorlatait, de afelől gondoskodtak, hogy a vallási vezetők székébe az ő megbízható embereik kerüljenek. Ez újabb alkalom volt az ellenzék megszervezésére, bujtogatásra, ellenállásra. De ezenfelül is, a vallási életet mindig fenyegette az elvilágiasodás, azaz a politika diktált a vallás területén is, és a liberalizmus, amely minden idők kísérlete volt arra nézve, hogy a

régi normák és törvények ne érvényesüljenek annyira a „modern“ mában. Mivel pedig a zsidóság vallásosságának egyik — mindmáig — legerősebb tartópillére a Törvény-hez való ragaszkodás és annak hűséges megtartása volt, szükségszerűen kellett csoportnak jönnie, mely a törvényhez foggal-körömmel ragaszkodott minden liberalizmussal szemben.

Ezt az örök ellenálló pártot alkották a farizeusok és csak néha sikerült embereiket magasabb állami vagy vallási méltóságba bejuttatni, s így jogosult volt mindig a létezésük.

De talán kezdjük a nevüknél, amelyet nem ők választottak, hanem ellenfeleik gúnynévként ragasztották rájuk. Ők magukat kegyeseknek, bölcseknek vagy írástudóknak nevezték. Elég büszkék persze ezek az önmegjelölések is és nem lehet csodálkozni rajta, hogy ellenfeleik rögtön gúnycímkével látták el és irigykedő mellékízzel az „elkülönülteknek“ vagy a „kivételeseknek“ csúfolva őket. Erre sajnos egyrészt maguk is rászolgáltak. Büszkék voltak arra, hogy ők a kiválasztott kisebbség és hogy szembeállhatnak a tudatlan nagy tömeggel, amelyet becsmérlően ők „föld népének“, ma úgy mondanánk „proletárnak“ neveztek és le is néztek.

De mit jelentett az elkülönülő gúnynév és mi állt mögötte? A Kr. e. első századból nyomaink vannak arról, hogy a farizeusok szervezett pártcsoportokat alkottak. Nem is törekedtek arra, hogy valaha is átvegyenek valami hatalmat, hiszen ez nem felelt volna meg „örök ellenzék“ szerepüknek. És bár minden rendű-rangú zsidó számára nyitva voltak csoportjaik, mégsem vettek föl maguk közé akárkit. A legalkalmatlanabbak már ott elbuktak, amikor a farizeusok próbaidőre fölvették és megfigyelték őket. Hillel rabbi csoportja például egy egész éven át figyeltette az újoncot, hogy a szabályoknak megfelelően él-e, és ingadozás nélkül kizárták az alkalmatlanokat, anélkül, hogy azok valaha is megtudták volna, hogy ki döntött így felőlük. Sok ilyen kizárt mondta később nyilván megvetően, hogy „elkülönültek“ és gőgösek ezek.

De nem voltak könnyűek a felvétel feltételei sem. A jelölt ui. két kemény követelménynek kellett eleget tegyen. El kellett köteleznie magát arra, hogy

minden bevételéből leadja a tizedrészt, s ugyancsak meg kellett ígérnie, hogy a törvényt a maga ősi formájában, minden változtatás és enyhítés nélkül megvalósítja az életében, vagyis a szerint él.

Ennek a két magas követelménynek a megtevőjét nehezen lehetne tehát képmutatónak nevezni.

És mégis ez a túlzott buzgóságuk állította őket Jézussal is szembe. Hogy legtöbb kérdésük a törvények megtartására vonatkozott — hányszor került elő pl. az egy Istenre vonatkozó parancs, vagy a szombat megszentelésének kérdése —, mutatja, hogy Jézusnál a törvényt látták veszélyeztetve. Lukács jegyezte föl azt, amit Jézus a farizeusok szemére vetett, mégpedig egy farizeus házában elköltött ebéd után, hogy túlságosan nagy súlyt helyeznek a külső tisztaságra, a belső kevéssé érdekli őket.

Második szemrehányása a tizedet illette: szép, hogy minden terményük 10 százalékát leadják, de emelett elfeledkeznek az Isten szeretetének gyakorlásáról. A kíváncsi törvénytudó is tudta, hogy lehet Isten és ember-szeretete révén az örök életet birtokolni, de amikor Jézus az irgalmas samáriai példázatában a gyakorlatban mutatott rá erre, nem tudjuk, hogyan reagált Jézus befejező szavaira: eredj el és te is tégy ugyanúgy!

És végül rámutatott Jézus a farizeus párt — tagjai minden buzgósága és bámulatos viselkedése ellenére — tragédiájára. Letaposott síroknak nevezte őket, amelyeken emberek járnak, anélkül, hogy tudnák. Mert piacokon és a zsinagógában szívesen ünnepeltették magukat, de a mélyben a halál uralkodik. Ezért óvta Jézus tanítványait egyszer a „farizeusok kovászától“.

Erre a magatartásra, amely Isten szeretete, bocsánata és irgalma mellett a saját mellét döngetve, saját érdemekre hivatkozva haladt el, egyenes válasz csak az elutasítás lehetett. Ahogy Jézus a példázathoz hozzá is fűzte: „inkább a vámszedő ment megigazulva haza, mint a farizeus.“ Mert aki nagyra tartja magát Isten előtt, azt megalázza az Isten.

(A Norvég Misszió magyar adásában elhangzott előadás.)