Útitárs, 1974 (18. évfolyam, 1-6. szám)

1974-09-01 / 5. szám

Diószeghy Tibor:

Az Úr vándora

400 éve született Szenczi Molnár Albert

Idegenben élte le élete nagy részét s már ezzel is rokon sorsú velünk. „Tanúságnak kívánságából" választotta az idegent, hogy eme „tanúságnak" gazdag gyümölcsét bőven kamatoztassa a „csúnyácska" hazában.

Szenczi Molnár Albert 1574. augusztus 30-án-kerek 400 éve a Pozsony megyei Szene mezővárosban született. Élete két európai méretű háború árnyékában formálódott: a „tizenötéves“ (1591 —1606) és a „harmincéves“ (1618— 1648) háború viszontagságaiban. Apja jómódú molnár volt, aki büszkén vezette vissza családfáját az Erdélyből származó Székely Jánosig, akinek Mátyás király hadseregében véghezvitt haditettei országszerte ismertek voltak. Szenei Molnár Albert nem sokat örökölt ősei fegyverforgató véréből. A szablya helyett a könyvet, a tudományt szerette, a békességet óhajtotta. A harc elől azonban mégsem térhetett ki, hiszen az egyházi pálya, melyet választott, szintén dúló küzdelmek szintere volt nemcsak Magyarországon, hanem Európaszerte.

A reformáció helvét, ágostai és unitárius belharcaiba éppen ebben az időben tört be teljes hevével az ellenreformáció; szellemi felkészültséggel és állami pártfogással jelentős sikereket érve el rövid időn belül a már szinte teljesen reformált magyar honban.

Szenei Molnár Albert azonban tanulni, alkotni, nem pedig harcolni akart. Se fegyverrel, se szavakkal. Ezért a „végvár és a szószék helyett az iskolát és a nyomdát választotta“, nem is sejtve, hogy későbbi működése során éppen mint fordító és nyomdász a reformáció és ellenreformáció között dúló nagy küzdelem egyik jeles magyar bajvívójává fog válni — idegenben is!

A tanulni vágyó szellemeknek azonban nem sok lehetőségük volt az akkori Magyarországon. Még a később

oly neves protestáns iskolák is, mint a váradi, sárospataki vagy a debreceni, mindössze egy-két tanárral működtek, és ezek is többnyire azon voltak, hogy cserélhetnék fel állásukat minél előbb egy jól fizetett prédikátori állással. Ám aki életét a tudományoknak akarta szentelni, mint Szenei Molnár Albert is, eleve eljegyzettnek tekintette magát a „szűkölködő állapottal“. Noha a „szükség miatt való nyomorúság nem kicsiny homályosítására vagyon az ily munkára kívánandó elmei vidámságnak".

A vidámságot meghomályosíthatta ugyan életében a szükség, de meg nem keseríthette. El nem vehette tőle a célt, melynek érdekében a tudományokat művelte s minél nagyobb szeletet igyekezett lekanyarítani az ismeretek cipójából, hogy „legtöbbeknek“ használhasson „a mi nyomorgó hazánkban“. Ehhez a fiatalon megfogalmazott célkitűzéséhez hű maradt élete végéig. S bár az erkölcsi s még inkább az anyagi elismerés csekély maradt, a jól végzett munka tudatában mindig vigasztalásra talált irigyei ellenére is: „munkáimért sok hív keresztyénektől hazámnak hasznosan szolgált és attól minden jól érdemlett embernek neveztettem egy néhány helyeken . . . azok ellen, akik csavargó nevemmel gyönyörködteték magokat“.

Már akkor is akadtak, akár csak ma — a még vele rokonszenvezők között is —, hangok, melyek előtt megfoghatatlan volt az a tény, hogy valaki hazája javára dolgozhat akkor is, ha életének több mint a felét külföldön, idegenben tölti el. Még akkor is, ha a cél eléréséhez a lehetőségek külföldön kedvezőbbek, mint a belháborúk és vallási viták dúlta hazában. Nyughatatlan csavargónak vagy népe sorsát nem vállaló opportunistának számított ő is, mert hihetetlennek tűnt, hogy Magyarországon kívül is lehet élet, és az az élet gyakran új impulzusokat biztosíthat —

világot átfogó felmérésekkel — egy leigázott haza önmarcangolásbatespedt légüres terében.

Pedig — csodák csodája — ez következett be Szenei Molnár Albert élete, vívódásai és munkássága által.

Már fiatal éveiben külföldre kerül. Bár külföldi útjai során megfordult a lutheri tanok hazájában és iskoláiban, Wittenbergben és Drezdában is, a svájci irányzat nagyobb hatással volt rá. főleg Béza Teodorral történt találkozása és barátsága révén. A genfi zsoltárok iránti érdeklődése érlelte meg benne a gondolatot a 150 zsoltár magyar nyelven való megszólaltatására, felbecsülhetetlen kincset adva a reformáció kora magyar hívőinek kezébe s múlhatatlan szolgálatot téve a már akkor is oly árvult állapotban tengődő magyar nyelvnek. 1606-ban befejezett és már egy évvel később Németországban megjelent műve tökéletes munka volt. A magyaros nyelvezetű, verstanilag is példás zsoltárok „nemcsak a magyar verselést“ forradalmasították, „hanem egyben az első példát is“ szolgáltatták „az eredeti értelmet hűségesen, de nem kevésbé költőien visszaadó avatott műfordításra“. Ezért nem csodálkozhatunk, hogy zsoltárai református magyar népünknek évszázadokra valósággal lelki önkifejezéseivé váltak s legnagyobb költőink újra meg újra merítettek belőlük képet, stílust, hangulatot“.

Másik fő munkája Kálvin „Institutio“ című művének magyar nyelvre való fordítása és kiadása 350 évvel ezelőtt. Címe magyarul így hangzott: „A keresztyéni religióra és igaz hitre való tanítás.“ A kiadás helye Hanau, romantikus városka a Majna melletti Frankfurt közelében. Munkáját Bethlen Gábor erdélyi fejedelemnek ajánlja: „E könyvet . . . melyet Felséged kegyelmes parancsolatjából és Rákóczi György Uramnak, ő Nagyságának kívánságára .. . úgy bocsáttam ki, alázatos szívvel Felségednek dedicálom és kegyes ótalmazásába ajánlom.“ A nyelvezet, mint látjuk, kissé nehézkes, de figyelembe kell vennünk, hogy Kálvin teológiai nyelvezete és kifejezésmódja (folyt, a 8. oldalon)