Útitárs, 1973 (17. évfolyam, 1-6. szám)

1973-07-01 / 4. szám

6

Könyvek Jézus regények

2. Kazantzakis: A megkísértett

Élete végén a jelenkori nagy görög író, Kazantzakis Nikos, két Jézus regényben foglalta össze az ember lelki küzdelmét. Az egyik egy passiójátékairól ismert görög faluról szól, melyben a passió szereplői úgy beleélik magukat szerepeikbe, hogy a krisztusi történet megismétlődik közöttük. A másik egyenesen Jézus személyével foglalkozik. Jézus történetét úgy mutatja be, mint a test és a lélek szüntelen küzdelmének örök példaképét. Krisztus szenvedésének misztériuma mint egyetemes emberi jelentőségű lép az olvasó elé. „A harc Isten és ember között mindnyájunkban kitör s magában hordozza a kiengesztelődés utáni vágyat" Mivel Jézus nemcsak isteni személy volt, aki könnyen az emberélet problémái felett állónak tűnhetne, hanem ember, valóságos ember is, ezért tudjuk őt megérteni és szenvedését a magunkévá tenni. Jézus a test és lélek harcában mellettünk harcol, velünk és értünk. „Ezt a könyvet azért írtam, mert a küzdő ember számára egy magasabb rendű mintaképet akartam megrajzolni“ — így mondja a szerző, aki vallomása szerint Krisztus harcát soha úgy át nem élte, mint amikor könyvét megírta.

Jézus a maga megkísérlésének harcát több síkon éli át.

Izrael népe Messiásra vár. A felnőtté vált Jézust szülei meg akarják házasítani a magdalai Máriával. Jézus azonban ezt ellenzi, s végül is, mikor az eljegyzés jegyeként a rózsát át kellett volna adnia, egy epileptikus roham ebben megakadályozta. Mária ekkor elbukik. Elhagyja otthonát s eladja testét bárkinek, aki megfizet érte. Jézus sose tud megszabadulni attól az önvádtól, hogy mindezt ő okozta. Ezért harcol Máriáért, felkeresi és törődik vele, míg csak tanítványává nem lesz és lemondva a test igényéről, követi őt.

Ilyen kísértések között keresi Jézus élete értelmét s megvallja egyszer egy rokon rabbinak, hogy kísértéseiben az a gondolat is kínozza, hogy ő nem közönséges ember, hanem magasabb

hivatás vár rá. Hadakozik ellene, mint egy benső gőg kifejezése ellen, de a körülötte levők bizonyossága egyre nő, hogy mint Isten Küldöttje van közöttük.

Jézus kísértésének egy másik síkja az az evangélium, melyet hirdet, ö a szeretet üzenetét hozza, de körülötte rengeteg a gyűlölet és a bosszúállás. Ezért kerül szembe Keresztelő Jánossal is, aki a harag ítéletét hirdeti és a szeretet hirdetését még korainak tartja. Jézus ezért menekül a pusztába, hogy kísértéseitől megszabaduljon.

Júdás is különös kísértést jelent Jézus számára. Az ellen kell küzdenie, hogy küldetését az erőszak eszközeivel vigye végbe, ahogy ezt tőle egy elnyomott nép és a zelóta mozgalom kívánja. Júdás kapja a feladatot, hogy megölje Jézust, aki békeüzenetével semlegesíti a harci kedvet. De amikor egy kolostori éjszakán megvillan a kés Júdás kezében és Jézus engedelmesen hajtja meg fejét, készen a halálra, Júdásbán meghűl a vér, s látja, hogy más módon kell ezzel a különös nagy prófétával megküzdenie. Jézus magához veszi őt és az árulás éjszakáján maga bíztatja Júdást arra, hogy végezze el feladatát. „Mi ketten fogjuk megmenteni az emberiséget — mondja Júdásnak —, én a kereszten való halálom által, te meg azzal, hogy erre Isten eszközeként engeded felhasználni magad!"

Talán pontosan ebben az összefüggésben értjük meg a test és lélek harcát vívó Jézus és vele együtt minden ilyen harc különösségét. Hogy a harcban összeütköző hatalmak csupán dialektikus ellentétek-e, melyek egy magasabb szintézisben mégis egyek, azt aligha lehet eldönteni. Istentől vagy a sátántól jön-e a kísértés? Árulás vagy áldás-e Júdás tette végső fokon az emberiség számára? Nem jelent-e mégis az ő eszköz-szerepe a lélek győzelme számára valami misztériumot, amelyben feloldódik a jó és a gonosz ellentéte?

Ezek a kegyességi élet legbensőbb kérdései. Ilyen lelki elemzés igen merész, s talán éppen ezért nem tudta az ortodox egyház megtűrni a maga kebelén az emberiség ezen nagy fiát.

Jézus legnagyobb kísértése a kereszten magán játszódik le. Megfeszíttetésének kínjai között az Istentől való elhagyatottság kétségbeesésében kiáltja: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?" — Kazantzakis ezen kiáltásnál feltételezi, hogy Jézus teljesen elveszíti eszméletét, s hogy lelkében most játszódik le az utolsó kísértés legintenzívebb próbája. Ebben a vízióban valóság és álom egymásba folynak, miközben őrzőangyala, akiről nem tudjuk, hogy angyal-e vagy ördög, tolmácsolja a körülötte lefolyó eseményeket. Jézus egyszerre kétkedni kezd abban, hogy valóban megfeszítették. Nászmenetbe álmodja magát, amint elveszi Máriát, Lázár testvérét s elhagyva isteni hivatását, visszavonul ácsműhelyébe, hogy nyugodt családi életet folytathasson. Ide jön egy vízióban Pál, az apostol is, aki őt mint Isten Fiát hirdeti; de Jézus elutasítja magától — nem akar a világ Megváltója lenni.

Egy újabb vízióban a tanítványi sereg körében találja magát Jézus. Mindnyájan elhagyták őt, csak Júdás maradt hű önmagához, s rátámad Jézusra, mint árulóra, aki ugyan azt állította, hogy felkészült a halálra, de mégis megtorpant, amikor elérkezett az óra. „Miért nem engedted megfeszíteni magad?" — kérdi Júdás, aki azt remélte, hogy ebből a halálból fog élet támadni, mert Jézus leszáll majd a keresztről. Jézus összerogy a vádak alatt. Igaz Júdás ítélete? Megtorpant küldetése előtt? Egyszerre átveszi az összes tanítvány Júdás vádját: elárultad az ügyet, azt mondtad, hogy szenvedéseddel fogod megváltani a világot, s nem tudtál kitartani!

E vád krízise közben Jézus visszakapja öntudatát. Egyszerre megérti, hogy hol van. Kimondhatatlan öröm vesz erőt rajta, amint testi szenvedésének kínjai új erővel törnek rá. „Mégse vagyok áruló, hanem csak egy utolsó kísértés halálvergődése vett erőt rajtam, miközben Istenhez kiáltottam." Mindez csak a halálos agónia zavarodottsága volt. Nem áruló, hanem megkísértett, aki utolsó próbáját állotta ki. Tanítványai már útnak indultak, hogy a váltságról szóló örömhírt hirdessék az egész világnak.

(folyt, a 8. lapon)